A kalligráfia bugyrai - 2.

Kódex, scriptor, illuminátor, rubrikátor, miniátor, korrektor

Az első könyvtáraknak, amelyek i.e. 2500-2250 környékén jöttek létre, masszív polcai lehettek, ugyanis a szöveget akkoriban még agyagtáblákra írták. Később már papiruszra, még később pergamenre rótták a betűket, de a könyvnek ekkor még tekercs alakja volt. A mai értelemben vett, bekötött lapokból álló könyv csak a 4. században jelent meg és a kódex nevet viseli, bár a codex szó eredetileg fatáblát jelentett. Eleinte ugyanis viasszal bevont, vékony falapkákra írtak, amelyeket leporello-szerűen összefűztek. 

A kódexek kivétel nélkül műalkotások, de köztük is vannak kivételesen szépek, mint például ez a 700-as években készült ír biblia, a Book of Kells.

Ezek a könyvek teljes egészében kézzel készültek, rendszerint pergamenre írták őket, mert ez sokkal tartósabb a papírnál, de léteznek papírra, papiruszra, de még selyempapírra írott kódexek is. Annak idején kevés volt az írástudó, így a könyveket leginkább egyházi személyek, azaz papok, szerzetesek írták, illetve másolták, csak a reneszánsz idején vált divatossá és széles körben elterjedtté a tudományos témájú könyvek írása, másolása. A kolostorok mindegyikében létezett scriptorium, azaz könyvmásoló műhely vagy másolószoba, itt dolgoztak a scriptorok.  A scriptorium olykor csak egy ablakmélyedés volt a kolostor könyvtárában, ugyanis a kódexek másolásához, illusztrálásához igen fontos a természetes fény. 

Gyerekkoromban azt tanultuk, hogy a körmére ég a gyertya kifejezés onnan származik, hogy a kódexírók a gyertyát a körmükre ragasztották, hogy egészen közel legyen a fény az éppen rajzolt betűkhöz. Biztos vagyok benne, hogy aki ilyet állít, soha nem próbálkozott kalligráfiával. Amikor a lecsöppenő gyertya faggyúja beleivódik a pergamenbe/papírba, nincs az a scriptor, aki a zsíros felületre írni tudna. A pergamen pedig még ma is roppant drága jószág, vigyázni kell rá. Arról már nem is beszélve, hogy bal kézzel nem a gyertyát egyensúlyozzuk a körmünkön, hanem tenyerünkkel rögzítjük a rendszerint hullámos felületű pergamenlapot, még akkor is, ha annak idején a másolópadon átvetett, ólomvégű zsinór is segített ebben. A körmön egyensúlyozott gyertya helyett valószínűbbnek tartom, hogy a scriptorok hajnalban keltek és, ha kellett, napnyugtáig körmöltek. A nyílt láng használata amúgyis veszélyes volt, a könyvtárszobákat emiatt nem is fűtötték.

Ne gondoljuk, hogy aki kódexmásolással vagy írással foglalkozott, gondtalan életet élt. A nyolcadik században a kolostorokban, illetve a főúri udvarokban dolgozó másolók mellett megjelentek a szabadfoglalkozású, világi scriptorok is. A főuraknak, bírói testületeknek, kereskedőknek írnokokra volt szükségük, de néha a kolostorok is szerződtettek külső munkaerőt, ha nagyobb megrendelést kaptak, vagy netán járvány tizedelte meg a szerzeteseket. A szabadfoglalkozású scriptorok keveset kerestek, gyakran természetben, élelemmel, szállással fizették ki őket. Olykor tanítványt fogadtak, aki idővel ingyen elsajátíthatta tőlük a mesterséget.

Egy XII. századi cseh scriptornak, bizonyos Hildebertusnak köszönhetően megtudhatunk néhány érdekességet ennek a foglalkozásnak az árnyoldalairól. Egy kötetnek a végére érve ugyanis Hildebertus az utolsó oldalra odarajzolta saját magát, az asztalán levő könyvbe pedig félig humorosan, félig bosszúsan az alábbi sorokat rója:

Pessimus mus, saepe me provocas ad iram: ut te deus perdat!

Beste egér, mely engem oly gyakorta bosszantol: veszejtene el a fennvaló!

 

Az egér ugyanis, amely felé a dühös Hildebertus épp spongyát készül hajítani, kihasználja a teljes odaadással körmölő tanítvány, Everwinus figyelmetlenségét és meglógni készül a mester ebédjét képező sajtdarabbal, közben pedig a tálon levő sült csirke is a földön köt ki. A rajzon Hildebertus füle mögött ott a penna, kezében a hibák kikaparására és az elkopott penna kihegyezésére, megigazítására szolgáló kés, a penecilus, a másolóasztalon két tartalék toll, az asztal lapjába süllyesztett két szarvban pedig (nagy valószínűséggel fekete és vörös) tinta található.

A scriptoriumban tevékenykedő szerzetesek mindegyike ismerte a kódex készítésének összes csínját-bínját, eleinte egyetlen ember írt, festett, aranyozott, iniciálét szerkesztett, vonalazott, később azonban, amikor már nagyon igényes munkákat kellett előállítani, mindenki azzal kezdett el foglalkozni, ami a legjobban ment neki. Egy-egy könyvön egész csapat, akár 10-15 ember is dolgozott. A scriptor szöveget írt, a miniátor apró képecskéket (miniatúrákat) festett, az illuminátor aranyozott (illuminálta, azaz fénnyel ragyogtatta be a betűt), a rubrikátor (az elnevezés a latin rubrum szóból származik, melynek jelentése vörös) pedig piros betűkkel, esetleg ilyen színnel írt mezőkkel (rubrica) látta el a kéziratot. Nálunk Erdélyben ma is használjuk a rubrika szót, bár némileg más jelentéssel. A középkori hóráskönyvekben (gazdagon illusztrált, elsősorban világi használatra szánt imádságoskönyvek) a fontos ünnepnapokat piros betűvel jelölték, innen származik a piros betűs ünnep kifejezésünk. A csapatban volt olyan, aki megvonalazta a lapokat, mások a festékek előállításán szorgoskodtak, gessót (az aranyozás alapját képező anyag) kevertek. A munkát a corrector felügyelte és ugyancsak ő javíttatta ki az esetleges hibákat is. Amikor a lapkötegek elkészültek, következett a könyv bekötése, amely nemcsak a lapok mesteri összefűzését jelentette, hanem valamilyen mutatós, bőrből vagy bársonyból, néha arany- vagy ezüskapcsokkal, drágakövekkel, a könyv megrendelőjének címerével díszített borító hozzáadását is. Az alábbi képen pl. Hunyadi Mátyás címerével díszített kapcsot látunk (bal felső sarok).

Az elkészült kötet igazi összművészeti alkotás volt, ezt ma - ha lennének is képíró műhelyek - már szinte lehetetlen lenne megismételni, hiszen annyi alkotóból előbb-utóbb kiütközne az egó, a többiekre rátelepedni igyekvő "művészi egyéniség".

Ha kedvet kaptatok a szép könyvekhez,  íme néhány link:

 

A Dublinban található Book of Kells: 

https://digitalcollections.tcd.ie/concern/works/hm50tr726?locale=en

 

A Limbourg testvérek által vezetett képíró műhelyben készült Berry herceg hóráskönyve: 

https://les-tres-riches-heures.chateaudechantilly.fr/

 

Az alábbi linken a digitalizált Corvinák közül lehet válogatni:

https://corvina.hu/hu/category/virtualis-corvinak/osszes/

A kalligráfia bugyrai - 1.

Amikor először tollszárat vettem a kezembe, nem gondoltam, hogy véget nem érő utazásra indulok a papírok, betűk, festékek, iniciálék és kódexek birodalmában. Gyerekkoromtól vonzódom a szép kötetekhez, különösen, ha kézzel készültek. Gyermekként néha elővettem Ruffy Péter Bujdosó nyelvemlékeink című könyvét és megpróbáltam kiolvasni a fényképeken látható, kézzel írt szövegeket, majd dühösen dobtam le a könyvet, mert sehogysem sikerült kibetűzni őket. 

1990 nyarán a Budai Várban, a Széchényi Könyvtár Mátyás király halálának 500. évfordulójára nemzetközi Corvina kiállítást rendezett. Hunyadi Mátyás híres budai könyvtára, a Bibliotheca Corviniana a vatikáni könyvtár állomány után a reneszánsz kori Európa legjelentősebb gyűjteménye volt. Egy Brasiccanus névre hallgató német tudós Mátyás halála után néhány évvel még járt a híres könyvtárban, amelyről ámuldozva így írt: „Megtekintettem az összes könyveket. Mit is mondok: könyveket? Mindegyik könyvet kincsnek mondhatnám. Számtalan latin, görög és héber könyv állott előttem, a miket Mátyás óriási pénzen Hellász belsejéből hozatott. Láttam az apostoli kánonoknak egy megbecsülhetlen példányát, a cyrenaei Theodoretus teljes zsoltár-magyarázatát, Aranyszájú szent János, Arthanasius, Cyrillus, Nazianzi Gergely, Nagy Basilius műveit. A költőket, szónokokat, bölcsészeket és történetírókat, kiknek munkái tömegesen állottak előttem, nem is említem.” 

II. Ulászló kezdte el ajándékozni a köteteket, II. Lajos pedig folytatta ezt a gyakorlatot. Így került néhány Corvina a bécsi udvari könyvtárba. Mohács után sok kézirat megsemmisült, a Corvinák egy része Konstantinápolyban kötött ki, ahol jónéhánnyal a szultáni udvarban megforduló követeket ajándékozták meg. Végül az 1800-as évek második felében szultáni ajándékként javarészük visszakerült Budapestre. Napjainkban 216 Corvina létéről tudunk, ebből azonban csak 53 mű található Magyarországon. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár 39 kötet tulajdonosa, különböző olasz könyvtárakban 49 darab található, a többi francia, német, angol, török és amerikai tulajdonban van. 

1990 nyarán tűző napsütésből léptem a Széchényi Könyvtár sötét, hideg kiállítótermébe, ahol csak a Corvinákat világították meg. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor Aladdin előtt megnyílt a kincsesbarlang bejárata. Ott kezdődött el igazán a kézzel írott könyv iránti rajongásom, de az, hogy tollszárat vegyek a kezembe, eszembe se jutott. Hiszen a sötétben ragyogó, bíborral, arannyal, ultramarinnal készült csodák mindegyike bámulatos műalkotás, hogyan tudnék én akár megközelítőleg is hasonlót készíteni?

Iniciálé az egyik Corvinából

Akkor persze még nem tudtam, hogy egy-egy Corvinát (illetve bármilyen igényesebb kivitelezésű kódexet) nem egyetlen ember, hanem egy egész csapat készített, hónapokon át. Hogy a kolostorokban és egyes uralkodói udvarokban képíró műhelyek működtek, a scriptorok, aranyozók, miniatúra- és marginália-festők mellett a pigmentek és a gesso (az aranyozás alapjául szolgáló anyag) készítésével, a pergamenlapok előkészítésével, a tollak hegyezésével megbízott segédek is sürögtek, a könyvkötő mesterekről már nem is beszélve. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy a képíróknak egész ármádia kézműves és kereskedő szállította a szépséges könyvekhez szükséges anyagokat, a világ minden tájáról.

Tollszárhoz csak 6 évvel ezelőtt, 2017 végén nyúltam, mégpedig úgy, hogy hosszú ideig nézegettem az egyik Facebook csoportban a kalligráfiát hol jobban, hol rosszabbul gyakorlók által közzétett munkákat. Egyik-másik láttán azt mondtam: ilyet én is tudnék, bár közzétenni nem lenne bátorságom. Ekkor vettem meg az első tollszárat és fogtam neki írni.

Régen a scriptorok segédként kezdték valamelyik mester műhelyében és lassan, tehetségük és kitartásuk függvényében haladtak felfelé a ranglétrán. Kalligráfus mestert azonban sem Erdélyben, de még Magyarországon sem találtam, így jobb híján az online térben próbáltam útmutatást keresni. Oktatófilm volt is garmadával, csakhogy a magyarázatok elnagyoltak voltak, kimaradtak belőle kicsi, de nagyon fontos lépések, a filmen könnyűnek tűnő mozdulatok nem sikerültek, az eredmény siralmas volt. Begyulladtak az ízületeim, a tollszárra ránézni is fájt.

Most már tudom, hogy mi nem működött. Többek közt helytelenül tartottam az írószert, az ízületeim haladéktalanul jelezték is. Az írást az egyik legnehezebb betűtípussal (Copperplate) kezdtem, amely ma sem megy túlzottan jól. A dühtől sírva csaptam le nem egyszer a tollszárat és fogadtam meg, hogy rá se nézek többé. Aztán pár nap múlva visszasomfordáltam és újra megpróbáltam. Lecseréltem a papírt más típusúra, azon már nem szóródott annyira a tinta, de szép továbbra se volt. Az áttörés akkor következett be, amikor felfedeztem a középkori betűket: a karoling, unciális, félunciális, humanista betűk némi gyakorlás után szépen kanyarodtak elő a tollam hegye alól, s amikor egy-egy utazásom során kézzel írott dokumentumba botlottam valamelyik múzeumban, az "olvashatatlan" körmölés már nem volt egészen olvashatatlan.

Az első néhány "szalonképes" sorom az a versike volt, amelyet 

Hadrianus császár a halálos ágyán költött:

Lelkecske, kóborka, dévajka

Testem vendége, s társa te,

Mely tartományba utazol?

Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,

Kis tréfáidnak vége már.

Persze érteni nem mindig értettem azt, amit kiolvastam, hiszen nagyobb részük latinul íródott, de amikor ismét felütöttem Ruffy Péter könyvét, már viszonylag jól kibetűzhetőnek bizonyult az Ómagyar Mária-siralom. Meg is írtam gyorsan édesanyámnak születésnapi ajándékként, szép karoling betűkkel, nagy, reneszánsz stílusú iniciáléval. A kalligráfiára nem alkalmas, félkrétázott papír csúszott és nehezen lehetett radírozni, pontosan hatszor kezdtem újra, de meglett. És vele a sikerélmény is.

 

A kalligráfia ma már több, mint hobbi számomra. Elmerülni a papír megvonalazásában, az oldal beosztásában, eldönteni, hol lesz írás és hova jön majd iniciálé vagy szegélyminta, milyen arannyal készítsem, milyen betűvel - mindez meditációhoz hasonlít. Kikapcsol, a figyelmem kizárólag a betűkre koncentrál, hiszen egyetlen hiba, és írhatom újra az egészet. Nem, nem lehet kitörölni nyom nélkül. A scriptorok szikével kikaparták, de úgy is nyoma marad. A kalligráfus nyugodt ember: nem reszkethet a keze, nem járhatnak a gondolatai máshol, mint amin épp dolgozik. De ha szereted azt, amin dolgozol, visszaszeret: szép lesz, egyenletes és beragyogja a napodat. A szó szoros és átvitt értelmében is.

Következő néhány blogbejegyzésem azért írom, hogy azoknak, akiket érdekel ez a szép, régi mesterség, elmeséljem egy részét annak, amit az elmúlt években tanultam. Hadd tudják meg minél többen, miért öröm a kalligráfusnak, hogy a kutya a tappancsán át izzad? Hogy honnan származik a rubrika szó. És miért piros betűs az ünnep. Hogy a tetű lehet fontos jószág is. Meg hogy körmünkre ég-e a gyertya?

Teherán: színház, robogók, ezeregyéjszaka

Most már tudjuk: Iránt nem jó Teheránnal kezdeni. Ami nem könnyű, hiszen a repülőjáratok nagy része ide érkezik, és ha az ember nem igényel előre vízumot otthon, akkor azt beutazáskor csak a reptéren kérheti. Ha meg már úgyis Teheránban van, akkor hadd nézzen körül. Ennek ellenére azt javasolom: Teheránból érkezés után utazz tovább, és hagyd az út végére. Ez a 17 milliós mammut város ugyanis egyáltalán nem szép, és nem jó tükre Perzsiának sem. Kevés történelmi épülete van, zsúfolt, zajos és nagyon szennyezett. Azoknak, akik kisebb városból érkeznek, eleinte ijesztő és átláthatatlan. A legtöbb felirat perzsa nyelvű, emiatt az ember olykor kétségbe esik, analfabétának érzi magát. De csodaszép hegyek övezik, van néhány szép parkja, a múzeumai miatt pedig kihagyhatatlan.

A város szélén lakunk, ami Teheránban fájdalmasan nagy távolság. A központtól 40 percet kell metrózni, azután pedig még 10 percet taxizni is. 

Metróállomás

A lakónegyed még terjeszkedik, a lakásunk ablakából épülőfélben levő további toronyházakat látni, minden irányban. Ami viszont már elkészült és beköltözhető, annak van biztonsági őre, föld alatti parkolója, élelmiszerboltja, játszótere, a legtöbb helyen még a szökőkútról vagy medencéről sem feledkeztek meg.

A tömbházunk udvara felülnézetből

És közelről, este

Első ott töltött napunk a péntek, ami Iránban szabadnap. Azt hittük, ilyenkor leáll az élet. Részben így is van, az emberek szívesen lustálkodnak otthon, az utcákon kisebb a forgalom. A szemközti építkezésen azonban nagy meglepetésünkre dolgoznak. Később megtudjuk: a munkavezetők helybéliek, a munkások jó része azonban afgán, ők nagyon kevés pénzért, rendszerint védőfelszerelés nélkül, szinte megszakítás nélkül dolgoznak, többnyire illegálisan. A hatóságok szemet hunynak, mert szükség van az olcsó munkaerőre, a befektetőknek nagyon megéri. Olyan is előfordul, hogy a maximálisan kihasznált embereket az építkezés befejezésekor, még fizetés előtt elviszi a rendőrség. Mindenkinek meg kell térítenie a saját visszatoloncolását Afganisztánba, különben börtönbe kerül. Ha baleset éri őket, a munkaadók nem sokat törődnek velük. Nagyon kemény életük van, ezt utunk során több alkalommal is hallottuk a helyiektől, itthon filmet is láttam, könyvet is olvastam erről a témáról. Tenni azonban senki nem tesz semmit, mindenkinek megfelel ez a rendszer, az afgánokat kivéve.

Alig érkeztünk meg, máris színházba megyünk, próbára. Teheránban körülbelül 20 színház működik, az előadásokat az erkölcsrendészet keményen cenzúrázza a bemutató előtt. A nőknek nem szabad a férfiakhoz hozzáérniük, sőt túlságosan közel sem szabad állniuk egymáshoz. Nő egymagában nem énekelhet a színpadon (a teheráni operaház emiatt zárt be az iszlám forradalom után), és bármiről szól az előadás, a nők kendőben és bő, majd' mindent eltakaró ruhában léphetnek csak színpadra. Nagy kihívás így darabot rendezni, a végeredmény azonban igazi látvány: hat férfi úgy fojt meg egy nőt, hogy közben egyetlen ujjal sem ér hozzá, a szerelmi jelenetben meg se érintik egymást a szereplők, mégis érzéki és megható. Amitől azonban szinte hanyatt estünk: az előadásban Ave Mariát énekelt egy gyönyörű hangú hölgy (akit - hiszen a szabály az szabály, nem énekelhet egyedül - zümmögő férfikórus kísért), a darabbeli kardinális nyakában pedig jókora kereszt lóg. Az ember egy iszlám köztársaságban valahogy nem számít erre, hiszen Szaúd-Arábiában minden, ami más vallással kapcsolatos, tilos (Biblia, kereszt, templom, stb.). Igaz, ott színház sincsen.

Este vacsorára hívnak, ahol ismét találkoztunk a rendezővel, illetve néhány színésszel. Többen közülük ismert személyiségek, egyetemen tanítanak, filmekben játszanak.

Az asztal tele finomsággal, jót beszélgetünk. Mindenki tud angolul, nem is akárhogyan. Az egyik színészről kiderül, járt Romániában. Hol? - kérdem. Târgoviştén, fesztiválon.

A próbán látott darab női főszereplője néhány nap múlva a buszban vetített filmből köszönt ránk ismét. Vicces: otthon szűk nadrágban, rövidujjú blúzban beszélgetett velünk, a képernyőn alig ismertük meg a kendő és a mindent eltakaró öltözet alatt. Az Ave Mariát éneklő hölgyről kiderült, hogy mindössze 16 éves, iskolás. Művelt, nagyszerűen beszél angolul és csellózik. Ha zenét szeretne tovább tanulni, azt csak külföldön teheti. 

Az iráni lakások érdekesek: nagyon tágasak és mindegyikben hatalmas az asztal. Egyrészt mert a családok nagyok, a legtöbb helyen legalább 4-5 gyerek van, másrészt rengeteg ételt készítenek.

A színházi próba után vásárba megyünk. A vásár olyan épületben van, amely munkanapokon emeletes parkolóház, pénteken pedig piactérré alakul, ahol a világon mindent kapni. 

A forgatagtól kissé szédülten ülünk be a legközelebbi étkezdébe abgoosht-ot enni, amely valamelyest a mi gulyásunkhoz hasonlít.

A forgalom elképesztő: szabályok gyakorlatilag nincsenek, a körforgalomba úgy hajt be az ember ahogy épp kedve tartja, a gyalogosnak pedig a zöld csak annyit jelent, hogy valószínűleg nem fogja azonnal simára vasalni az autó. A szélsebesen száguldó robogóktól nem csak az úttesten, hanem a járdán is tartani kell. Ha nagy ritkán rendőr is irányítja a forgalmat, akkor engedelmesen megállnak a piros lámpánál az autók. De a gyalogosok sem adják alább: ha valakinek egy körforgalom túlsó oldalán van dolga, akkor teketória nélkül, egyenes vonalban vág át rajta. Állítólag Indiában még ennél is vadabbak a viszonyok, nekünk már ez is eléggé rémítőnek tűnt. Balesetet azonban, fura módon, nem láttunk.

Robogók

 Esti csúcsforgalom hat sávon

A többi nap múzeumlátogatással telik. Első a Nemzeti Múzeum, amely két épületet foglal el: a régiben az iszlám előtti időkből származó anyag található, az újban az iszlám gyűjtemény. Mindkettő lenyűgöző, fél napot töltünk odabent. Zoárd elég jól bírja, persze a múzeumi kávézót, a kertet és a bejáratát őrző két halhatatlant élvezi a leginkább: meg lehet érinteni, sőt vállon is lehet veregetni őket. (Halhatatlanoknak az ókori perzsa királyok elit alakulatában szolgáló katonákat, illetve a királyi testőrség tagjait nevezték. Ha a tízezer főt számláló alakulatból egy ember megsebesült vagy meghalt, azonnal új lépett a helyére, így a tízezres létszám változatlan maradt. A halhatatlanok egyik érdekessége az, hogy harc közben egyetlen hangot sem ejtettek.) A múzeumban több helyen másolatokba botlunk, alattuk felirat hirdeti: az eredetije Párizsban, Londonban, Berlinben található. Hajdanán a leleményes francia, angol, német régészek nem sokat teketóriáztak, ha valami érdekeset találtak.

Múzeumi belépőt Perzsia-szerte csak a külföldieknek kell fizetni, az irániak ingyen mehetnek be bárhova, kivételt csak az örmény vagy a zoroasztriánus egyház tulajdonában levő templomok képeznek. A múzeumokban azonban még így sem tolonganak a látogatók, a Nemzeti Múzeum iszlámkori részlegén rajtunk kívül nem volt senki. A belépőjegy rendszerint 4-5 euró, gyerekeknek pedig 12 éves korig ingyenesen.

A Nemzeti Múzeum ókori gyűjteményét őrző épület

Az erkölcsrendészet emberei nem járnak múzeumba, így a látogatók egyike-másika nekivetkőzik. A képen látható egyik hölgy rövidujjú inget visel.

 Az iszlám gyűjtemény új épületben foglal helyet

Zoárd a múzeum kávézójának bejáratánál,
két halhatatlan között

A Stein Aurél által felfedezett pártus herceg bronzszobrát és néhány más tárgyat már könyvekből ismertük.

A pártus herceg

Dombormű Perszepoliszból

 Kőoroszlán

Hammurabbi törvénykönyvének másolata. Az eredeti a Louvreban található.

Hármasban, Dáriusszal

Firdauszí nagy műve, a Királyok könyve (Sáhnáme) 

kedves gyerekkori olvasmányom volt

Kissé odébb meglepődve nézegettük a nagyszentmiklósi kincshez kísértetiesen hasonlító szasszanida edényeket. Mintha ugyanabból a műhelyből kerültek volna ki, csakhogy egyik bronzból, a másik aranyból készült.

Nagyon szeretem a szép, régi üvegeket, így következő nap nem hagyhattuk ki az Abgineh múzeumot, melynek épülete korábban egyiptomi nagykövetség, majd miniszterelnöki rezidencia volt. A néhányszáztól a kétezer évesig terjedő üvegedények hatalmas gyűjteménye lenyűgöző.

Az épületet kis kert övezi

 A lépcsőház

2000 éves levanti üvegecskék

 Háromszáz éves szelence

Kincsesbánya ez annak, aki szereti az ilyesmit

A látogatás után rohanunk a kincstárba, mely naponta mindössze két órát van nyitva, és elég fura helyen, a Központi Bank alagsorában található, egy hatalmas széfhelyiségben, amelynek 60 centi vastag páncélajtaja van. Az útikönyv figyelmeztet: 12 évesnél fiatalabb gyerekek számára tilos a belépés. A sokféle biztonsági ellenőrzés után végre ott állunk a jegypénztárnál, és - uram bocsá' - hazudunk: Zoárd 12 éves elmúlt, sajnos az útlevele a szállodában van, ha gondolja, esetleg elhozhatjuk... de... hányig is van a múzeum nyitva? Az őr szemügyre veszi a fiamat, majd kegyesen int: bemehetünk. Fényképezni tilos. Megérinteni bármit tilos. Yes, sir, megértettük! Zoárd megilletődve lép a sötét terembe. Ezeregyéjszaka. Szezámtáruljfel. Szó szerint. Tyúktojás nagyságú drágakövek, óriás gyémántok, elképesztő nyakékek, koronák, fegyverek, drágakővel kirakott bútorok, használati tárgyak, zsebórák, öltözetek. Némelyik giccses, sőt egyenesen ronda. A hatalmas, színarany földgömb, amelyen a kontinensek smaragdból, rubinból és zafírból vannak kirakosgatva, lenyűgözően csúf. A sokezer dollárt érő csinos kis Cartier pillangók szerényen bújnak meg egy sarokban, az ember szinte észre se veszi őket. 

Vaksin pislogva térünk vissza a zsúfolt utcára. Teherán nagyjából kipipálva, a perzsa birodalom fényűzésből jelest kap. A többi látnivalót majd legközelebb nézzük meg.

Este még egyszer találkozunk újdonsült teheráni barátainkkal, házigazdánk búcsúvacsorára hívja őket és abgoosht-ot főz, ami leginkább a gulyáshoz hasonlít, de juhhúsból készül, és van benne csicseriborsó is. Most nem az asztalnál, hanem perzsa szokás szerint, a szőnyegen eszünk.

Búcsúzkodáskor hatalmas hibát követek el. Az útikönyvből már tudjuk: Perzsiában semmit nem szabad megdícsérni más lakásában. Legalábbis semmi olyat, ami elvihető. Ugyanis azonnal becsomagolják és ajándékba adják, akkor is, ha nagyon kedves számukra. Fáradt vagyok, egy pillanatra megfeledkezem az illemről, s ismerősöm feleségének gyönyörű kék ruháját megdícsérem. Neked adom, mondja azonnal. Még szerencse, hogy nincs váltóruhája, s a házigazdánk holmija kicsi neki. Rövid magyarázkodás, hogy izé... mi Európában... s minden rendben. Nagyot szusszanok, ezt megúsztam. Ezentúl csak arra mondom, hogy szép, ami a földhöz van szegezve, vagy 100 kiló fölötti.

Az eset kapcsán Nasim, a házigazdánk még két olyan dologra figyelmeztet, amit az útikönyv sem ír le: Iránban roppant nagy neveletlenség orrot fújni nyilvánosan, sőt úgy is illetlenség, ha az ember elvonul és a többiek csak a hangot hallják. Az ökölbe zárt kézen a felemelt hüvelykujj (az amerikai oké kézjele) pedig szintén csúfat jelent, nagyjából azt, amit nálunk a felmutatott középső ujj. Ezt a két dolgot kerülni kell, különösen kisvárosban, illetve faluhelyen.

Hajnali három körül ájulunk be az ágyba. Pihenni kell, másnap délben indulunk tovább az iraki határ közelében fekvő Shushba, mely Teherántól 800 km-re található.

Irány Irán

Irán? - kérdezték óvatosan még azok is, akik barátságból vagy egyéb ok miatt nem vetemednek olyan kijelentésre, hogy nem vagyunk normálisak. Ott háború van, nem? (Nem, az a szomszédos Irak, ott nagyrészt arabok laknak, Iránban pedig perzsák.) Nem féltek? (Nem, általában akkor szoktunk, ha konkrétan van mitől. Például Isztambulban féltünk a turistás helyektől.) Van ismerősötök? (Hát... nem túl közeli, de van.) A gyerekkel mentek? (Családi nyaralásra gyerekkel szokás menni). Minek mentek oda? (Hosszú. Mert érdekel. Mert szép. Mert bűzlik a történelemtől, hogy a fiamat idézzem.) Ilyen kérdésekre kellett válaszolgatnunk indulás előtt, és megpróbáltuk kiábrándítani azokat is, akik "Milyen bátrak vagytok!" felkiáltással nyugtázták a választást.

Dombormű Perszepoliszból

Iránról ugyanis még a tájékozott embernek is először az iszlám forradalom és Khomeini, a nők lábbal tiport emberi jogai, az atomprogram, az embargó, a siíta fundamentalizmus jut eszébe, és csak jobbik esetben gondolja tovább a dolgot, és ugrik be Perzsia, Perszepolisz, Szúza, Xerxész, Dáriusz, Nagy Sándor, a pártusok, Omár Khajjám, Szádi és Háfiz, az Ezeregy éjszaka meséi, vagy akár Stein Aurél és Vámbéry Ármin. A sajtó gondoskodik arról, hogy ez nehogy másképpen legyen, és nehogy megfogalmazódjon bennünk a kérdés, hogy az Iránnal szomszédos, sokkal szigorúbb vallási törvények mentén működő Szaúd-Arábiát vagy némely Öböl-államot ugyan bizony miért nem állítanak pellengérre a drákói iszlamista törvények, vagy a nők jogainak lábbal tiprása miatt, például. Mert amíg Iránban lehet a nőknek munkát vállalni, autót vezetni, járhatnak férfi kísérő nélkül az utcán, és az öltözködési szabályok is lazábbak, addig a szaúdi nőknek mindez szigorúan tilos, és csak tetőtől talpig bebugyolálva mehetnek ki a házból. No, de ne szóljunk bele abba, hogy a nemzetközi sajtó kit, és főleg miért tart demokratábbnak.

Egyikünk se szeret repdesni, emiatt úgy határoztunk, hogy Teherán fele repülünk, visszafele pedig vonatozunk. Akkoriban létezett ugyanis egy kényelmes és olcsó, étkező- és hálókocsival ellátott Transzázsia Expressz, amely Teherán és Isztambul között közlekedett, s a távot két nap alatt tette meg. Ezzel akartunk visszatérni. Arról persze mit sem sejtettünk, hogy mire odaérünk, az isztambuli merényletek miatt az irániak törlik a vonatot a menetrendből, és a visszafele utat sokkal hosszabb idő alatt, több buszt váltogatva, pihenőnapokat beiktatva kell megtennünk. Így leírva talán stresszesnek tűnik, de egyáltalán nem volt az, sőt kimondottan izgalmas és érdekes volt, és sok olyan helyet is láttunk, amely nem volt benne az útitervben. Például az Ararátot. Igaz, hogy emiatt Zoárd fiam az tanévet a többieknél három nappal később kezdte, de ebből sem lett különösebb baj.

Azt hinnénk, hogy egy magát iszlám köztársaságnak nevező országban az emberek folyton mecsetbe járnak és megrovóan, sőt ellenségesen tekintenek a nem azonos vallású idegenre. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna, ugyanis a perzsák siíták, akik naponta mindössze három alkalommal imádkoznak (a számunkra talán ismerősebb szunnita rendszerben ezzel szemben öt alkalommal), nincs olyan sok mecsetjük, mint a szunni országokban, és imaidőben igencsak kevesen hagyják abba a munkát, vagy zárják be a boltjukat azért, hogy imádkozni menjenek. A szomszédos Törökországban azonban egyre többen. Iránban minden mecsetet, medreszét (vallási iskolát) és szentélyt meglátogathattunk, azzal a feltétellel, hogy a szentélyekbe csadorban lépek be. A lepedőszerű felsőruhát a bejáratnál adják a látogatóra (a perzsa nők sem föltétlenül járnak eleve csadorban, ők is fel kellett vegyék), és ott kellett a látogatás végén visszaadni. Egyetlen helyen sem néztek ránk görbén, sőt a legtöbb helyen barátságosan intettek, hogy lépjünk be. Az új lakónegyedek építésekor a mecset építése nem föltétlenül prioritás. Iránban a hét napból hat munkanap, és a péntek a szabad. Pénteken azonban a perzsa családok nem a mecsetbe tódulnak, hanem elsősorban a parkokba és a szórakozóhelyekre. Nincs minden bolt zárva, bár a városok közötti buszjáratok ritkábban közlekednek, például.

Vallás. Iránban az állam öt vallást ismer el: a siíta és szunnita iszlám mellett elismert a zoroasztrianizmus (az ókori időkre visszanyúló ősi perzsa vallás), a kereszténység, illetve a zsidó vallás is. Abból ítélve, hogy minden keresztény és zoroasztriánus templomot, illetve temetőt magas fal övez, nem lehet könnyű életük az iszlám tengerben.

Öltözet: a férfiak nem járhatnak rövidnadrágban. Ehhez képest több alkalommal is láttunk térdnadrágos férfiakat az utcán. No de a szabály az szabály, és nem szerettük volna, hogy pont rajtunk statuáljon példát a vallási erkölcsrendészet a kihágás miatt. A közhiedelemmel ellentétben a nőknek nem kötelező csadort, burkát s efféléket viselni. A női öltözet bő kell legyen, a könyököt és a feneket kell eltakarja. A hölgyek egy része fekete leplet (csadort) visel, alatta pedig nadrágot és blúzt, mások azonban combközépig érő, lenge kabátféleséget, alatta nadrágot, s a nadrág gyakorta szoros, s a fölötte levő kabát sincs mindig végiggombolva. Szoknyát keveset láttam, legtöbbjét a négy fal között, de az szinte kivétel nélkül miniszoknya volt. Na de erről majd később. A kendő kötelező, azonban lehet színes, sőt áttetsző is, és elöl a haj 3-4 ujjnyira kilátszhat alóla. Sokszor láttam autóban ülő nőket úgy, hogy a kendőjük "véletlenül" lecsúszott a vállukra, és olykor az utcán is látni ilyet. Teheránban manapság telefonos applikáción lehet követni azt, hogy az erkölcsrendészet emberei éppen hol tartózkodnak. A kisebb városokban szigorúbban betartják a szabályokat, de a külföldiekkel elnézőek. A gyerekekre vonatkozóan nincs öltözködési szabály, mindenki azt ad a fiára, lányára, amit akar. Zoárd például térdnadrágban és pólóban járta végig Perzsiát. Elvileg a nőknek a lábfejét sem szabadna látni, a valóság azonban az, hogy szandálban, zokni nélkül jártam be Perzsiát, és ezt még a szentélyekben sem nehezményezték, utazás közben pedig sok más nő lábujját szemlélhettem meg.

Várakozásunkkal ellentétben nagyon kevés elfedett arcú perzsa nőt láttunk, olyat pedig, akinek a szeme se látsszon ki a bugyola alól, egyet sem. Igaz, hogy - bár az útitervünkben szerepelt néhány nem kimondottan turistás hely - nagyon eldugott településeken nem jártunk.

Vízumfotó

A helyiekhez képest kissé túlöltözötten

Déli népviselet

Alkohol nincs, a törvény szigorúan bünteti a fogyasztását. Paradox módon a rendőrök olykor ellenőrzik, hogy az autóvezetők nem ittak-e. És ez nem véletlen. A keresztények számára (akik itt gyakorlatilag az örmény lakosságot jelentik) engedélyezett a bor készítése, mivel szükségük van rá a templomi liturgiához. Így aztán egyesek ősszel több fényévnyi liturgiához elegendő bort gyártanak, s abból konyakot is párolnak. Kóstoltam, nem rossz. És házi készítésű vodkát is ittam. Alkoholt persze nem föltétlenül csak a keresztények gyártanak.

Ha nem rokonok, akkor a nők és férfiak nem érhetnek egymáshoz. Színházban különösen nagy kihívást jelent ilyen feltételek mellett előadást rendezni. A metrón külön kocsiba szállnak a nők, Teheránban rá is van írva a kocsira, hogy women only. Kivéve, hogyha nagy a zsúfoltság, mert akkor nemigen lehet betartani a szabályt, s jónéhányan óvatosan, de koedukáltan gyúródnak. A buszokon pedig középen korlát húzódik: elöl a férfiak szállnak fel, hátul a nők. A női részen általában szellős a terep, a gyúródó pasik vágyakozva néznek a korlát túlfelére, de nem annyira a nőkre, mint inkább a szabad helyekre. A gyerekek járnak a legjobban: ők 12-13 éves korig oda állnak, ahova tetszik, nincs megkötés.

A meglehetősen hosszúra sikeredett bevezető után végre rátérhetek arra, hogy tulajdonképpen mit láttunk arrafelé. Folytatás következik.