Teherán: színház, robogók, ezeregyéjszaka

Most már tudjuk: Iránt nem jó Teheránnal kezdeni. Ami nem könnyű, hiszen a repülőjáratok nagy része ide érkezik, és ha az ember nem igényel előre vízumot otthon, akkor azt beutazáskor csak a reptéren kérheti. Ha meg már úgyis Teheránban van, akkor hadd nézzen körül. Ennek ellenére azt javasolom: Teheránból érkezés után utazz tovább, és hagyd az út végére. Ez a 17 milliós mammut város ugyanis egyáltalán nem szép, és nem jó tükre Perzsiának sem. Kevés történelmi épülete van, zsúfolt, zajos és nagyon szennyezett. Azoknak, akik kisebb városból érkeznek, eleinte ijesztő és átláthatatlan. A legtöbb felirat perzsa nyelvű, emiatt az ember olykor kétségbe esik, analfabétának érzi magát. De csodaszép hegyek övezik, van néhány szép parkja, a múzeumai miatt pedig kihagyhatatlan.

A város szélén lakunk, ami Teheránban fájdalmasan nagy távolság. A központtól 40 percet kell metrózni, azután pedig még 10 percet taxizni is. 

Metróállomás

A lakónegyed még terjeszkedik, a lakásunk ablakából épülőfélben levő további toronyházakat látni, minden irányban. Ami viszont már elkészült és beköltözhető, annak van biztonsági őre, föld alatti parkolója, élelmiszerboltja, játszótere, a legtöbb helyen még a szökőkútról vagy medencéről sem feledkeztek meg.

A tömbházunk udvara felülnézetből

És közelről, este

Első ott töltött napunk a péntek, ami Iránban szabadnap. Azt hittük, ilyenkor leáll az élet. Részben így is van, az emberek szívesen lustálkodnak otthon, az utcákon kisebb a forgalom. A szemközti építkezésen azonban nagy meglepetésünkre dolgoznak. Később megtudjuk: a munkavezetők helybéliek, a munkások jó része azonban afgán, ők nagyon kevés pénzért, rendszerint védőfelszerelés nélkül, szinte megszakítás nélkül dolgoznak, többnyire illegálisan. A hatóságok szemet hunynak, mert szükség van az olcsó munkaerőre, a befektetőknek nagyon megéri. Olyan is előfordul, hogy a maximálisan kihasznált embereket az építkezés befejezésekor, még fizetés előtt elviszi a rendőrség. Mindenkinek meg kell térítenie a saját visszatoloncolását Afganisztánba, különben börtönbe kerül. Ha baleset éri őket, a munkaadók nem sokat törődnek velük. Nagyon kemény életük van, ezt utunk során több alkalommal is hallottuk a helyiektől, itthon filmet is láttam, könyvet is olvastam erről a témáról. Tenni azonban senki nem tesz semmit, mindenkinek megfelel ez a rendszer, az afgánokat kivéve.

Alig érkeztünk meg, máris színházba megyünk, próbára. Teheránban körülbelül 20 színház működik, az előadásokat az erkölcsrendészet keményen cenzúrázza a bemutató előtt. A nőknek nem szabad a férfiakhoz hozzáérniük, sőt túlságosan közel sem szabad állniuk egymáshoz. Nő egymagában nem énekelhet a színpadon (a teheráni operaház emiatt zárt be az iszlám forradalom után), és bármiről szól az előadás, a nők kendőben és bő, majd' mindent eltakaró ruhában léphetnek csak színpadra. Nagy kihívás így darabot rendezni, a végeredmény azonban igazi látvány: hat férfi úgy fojt meg egy nőt, hogy közben egyetlen ujjal sem ér hozzá, a szerelmi jelenetben meg se érintik egymást a szereplők, mégis érzéki és megható. Amitől azonban szinte hanyatt estünk: az előadásban Ave Mariát énekelt egy gyönyörű hangú hölgy (akit - hiszen a szabály az szabály, nem énekelhet egyedül - zümmögő férfikórus kísért), a darabbeli kardinális nyakában pedig jókora kereszt lóg. Az ember egy iszlám köztársaságban valahogy nem számít erre, hiszen Szaúd-Arábiában minden, ami más vallással kapcsolatos, tilos (Biblia, kereszt, templom, stb.). Igaz, ott színház sincsen.

Este vacsorára hívnak, ahol ismét találkoztunk a rendezővel, illetve néhány színésszel. Többen közülük ismert személyiségek, egyetemen tanítanak, filmekben játszanak.

Az asztal tele finomsággal, jót beszélgetünk. Mindenki tud angolul, nem is akárhogyan. Az egyik színészről kiderül, járt Romániában. Hol? - kérdem. Târgoviştén, fesztiválon.

A próbán látott darab női főszereplője néhány nap múlva a buszban vetített filmből köszönt ránk ismét. Vicces: otthon szűk nadrágban, rövidujjú blúzban beszélgetett velünk, a képernyőn alig ismertük meg a kendő és a mindent eltakaró öltözet alatt. Az Ave Mariát éneklő hölgyről kiderült, hogy mindössze 16 éves, iskolás. Művelt, nagyszerűen beszél angolul és csellózik. Ha zenét szeretne tovább tanulni, azt csak külföldön teheti. 

Az iráni lakások érdekesek: nagyon tágasak és mindegyikben hatalmas az asztal. Egyrészt mert a családok nagyok, a legtöbb helyen legalább 4-5 gyerek van, másrészt rengeteg ételt készítenek.

A színházi próba után vásárba megyünk. A vásár olyan épületben van, amely munkanapokon emeletes parkolóház, pénteken pedig piactérré alakul, ahol a világon mindent kapni. 

A forgatagtól kissé szédülten ülünk be a legközelebbi étkezdébe abgoosht-ot enni, amely valamelyest a mi gulyásunkhoz hasonlít.

A forgalom elképesztő: szabályok gyakorlatilag nincsenek, a körforgalomba úgy hajt be az ember ahogy épp kedve tartja, a gyalogosnak pedig a zöld csak annyit jelent, hogy valószínűleg nem fogja azonnal simára vasalni az autó. A szélsebesen száguldó robogóktól nem csak az úttesten, hanem a járdán is tartani kell. Ha nagy ritkán rendőr is irányítja a forgalmat, akkor engedelmesen megállnak a piros lámpánál az autók. De a gyalogosok sem adják alább: ha valakinek egy körforgalom túlsó oldalán van dolga, akkor teketória nélkül, egyenes vonalban vág át rajta. Állítólag Indiában még ennél is vadabbak a viszonyok, nekünk már ez is eléggé rémítőnek tűnt. Balesetet azonban, fura módon, nem láttunk.

Robogók

 Esti csúcsforgalom hat sávon

A többi nap múzeumlátogatással telik. Első a Nemzeti Múzeum, amely két épületet foglal el: a régiben az iszlám előtti időkből származó anyag található, az újban az iszlám gyűjtemény. Mindkettő lenyűgöző, fél napot töltünk odabent. Zoárd elég jól bírja, persze a múzeumi kávézót, a kertet és a bejáratát őrző két halhatatlant élvezi a leginkább: meg lehet érinteni, sőt vállon is lehet veregetni őket. (Halhatatlanoknak az ókori perzsa királyok elit alakulatában szolgáló katonákat, illetve a királyi testőrség tagjait nevezték. Ha a tízezer főt számláló alakulatból egy ember megsebesült vagy meghalt, azonnal új lépett a helyére, így a tízezres létszám változatlan maradt. A halhatatlanok egyik érdekessége az, hogy harc közben egyetlen hangot sem ejtettek.) A múzeumban több helyen másolatokba botlunk, alattuk felirat hirdeti: az eredetije Párizsban, Londonban, Berlinben található. Hajdanán a leleményes francia, angol, német régészek nem sokat teketóriáztak, ha valami érdekeset találtak.

Múzeumi belépőt Perzsia-szerte csak a külföldieknek kell fizetni, az irániak ingyen mehetnek be bárhova, kivételt csak az örmény vagy a zoroasztriánus egyház tulajdonában levő templomok képeznek. A múzeumokban azonban még így sem tolonganak a látogatók, a Nemzeti Múzeum iszlámkori részlegén rajtunk kívül nem volt senki. A belépőjegy rendszerint 4-5 euró, gyerekeknek pedig 12 éves korig ingyenesen.

A Nemzeti Múzeum ókori gyűjteményét őrző épület

Az erkölcsrendészet emberei nem járnak múzeumba, így a látogatók egyike-másika nekivetkőzik. A képen látható egyik hölgy rövidujjú inget visel.

 Az iszlám gyűjtemény új épületben foglal helyet

Zoárd a múzeum kávézójának bejáratánál,
két halhatatlan között

A Stein Aurél által felfedezett pártus herceg bronzszobrát és néhány más tárgyat már könyvekből ismertük.

A pártus herceg

Dombormű Perszepoliszból

 Kőoroszlán

Hammurabbi törvénykönyvének másolata. Az eredeti a Louvreban található.

Hármasban, Dáriusszal

Firdauszí nagy műve, a Királyok könyve (Sáhnáme) 

kedves gyerekkori olvasmányom volt

Kissé odébb meglepődve nézegettük a nagyszentmiklósi kincshez kísértetiesen hasonlító szasszanida edényeket. Mintha ugyanabból a műhelyből kerültek volna ki, csakhogy egyik bronzból, a másik aranyból készült.

Nagyon szeretem a szép, régi üvegeket, így következő nap nem hagyhattuk ki az Abgineh múzeumot, melynek épülete korábban egyiptomi nagykövetség, majd miniszterelnöki rezidencia volt. A néhányszáztól a kétezer évesig terjedő üvegedények hatalmas gyűjteménye lenyűgöző.

Az épületet kis kert övezi

 A lépcsőház

2000 éves levanti üvegecskék

 Háromszáz éves szelence

Kincsesbánya ez annak, aki szereti az ilyesmit

A látogatás után rohanunk a kincstárba, mely naponta mindössze két órát van nyitva, és elég fura helyen, a Központi Bank alagsorában található, egy hatalmas széfhelyiségben, amelynek 60 centi vastag páncélajtaja van. Az útikönyv figyelmeztet: 12 évesnél fiatalabb gyerekek számára tilos a belépés. A sokféle biztonsági ellenőrzés után végre ott állunk a jegypénztárnál, és - uram bocsá' - hazudunk: Zoárd 12 éves elmúlt, sajnos az útlevele a szállodában van, ha gondolja, esetleg elhozhatjuk... de... hányig is van a múzeum nyitva? Az őr szemügyre veszi a fiamat, majd kegyesen int: bemehetünk. Fényképezni tilos. Megérinteni bármit tilos. Yes, sir, megértettük! Zoárd megilletődve lép a sötét terembe. Ezeregyéjszaka. Szezámtáruljfel. Szó szerint. Tyúktojás nagyságú drágakövek, óriás gyémántok, elképesztő nyakékek, koronák, fegyverek, drágakővel kirakott bútorok, használati tárgyak, zsebórák, öltözetek. Némelyik giccses, sőt egyenesen ronda. A hatalmas, színarany földgömb, amelyen a kontinensek smaragdból, rubinból és zafírból vannak kirakosgatva, lenyűgözően csúf. A sokezer dollárt érő csinos kis Cartier pillangók szerényen bújnak meg egy sarokban, az ember szinte észre se veszi őket. 

Vaksin pislogva térünk vissza a zsúfolt utcára. Teherán nagyjából kipipálva, a perzsa birodalom fényűzésből jelest kap. A többi látnivalót majd legközelebb nézzük meg.

Este még egyszer találkozunk újdonsült teheráni barátainkkal, házigazdánk búcsúvacsorára hívja őket és abgoosht-ot főz, ami leginkább a gulyáshoz hasonlít, de juhhúsból készül, és van benne csicseriborsó is. Most nem az asztalnál, hanem perzsa szokás szerint, a szőnyegen eszünk.

Búcsúzkodáskor hatalmas hibát követek el. Az útikönyvből már tudjuk: Perzsiában semmit nem szabad megdícsérni más lakásában. Legalábbis semmi olyat, ami elvihető. Ugyanis azonnal becsomagolják és ajándékba adják, akkor is, ha nagyon kedves számukra. Fáradt vagyok, egy pillanatra megfeledkezem az illemről, s ismerősöm feleségének gyönyörű kék ruháját megdícsérem. Neked adom, mondja azonnal. Még szerencse, hogy nincs váltóruhája, s a házigazdánk holmija kicsi neki. Rövid magyarázkodás, hogy izé... mi Európában... s minden rendben. Nagyot szusszanok, ezt megúsztam. Ezentúl csak arra mondom, hogy szép, ami a földhöz van szegezve, vagy 100 kiló fölötti.

Az eset kapcsán Nasim, a házigazdánk még két olyan dologra figyelmeztet, amit az útikönyv sem ír le: Iránban roppant nagy neveletlenség orrot fújni nyilvánosan, sőt úgy is illetlenség, ha az ember elvonul és a többiek csak a hangot hallják. Az ökölbe zárt kézen a felemelt hüvelykujj (az amerikai oké kézjele) pedig szintén csúfat jelent, nagyjából azt, amit nálunk a felmutatott középső ujj. Ezt a két dolgot kerülni kell, különösen kisvárosban, illetve faluhelyen.

Hajnali három körül ájulunk be az ágyba. Pihenni kell, másnap délben indulunk tovább az iraki határ közelében fekvő Shushba, mely Teherántól 800 km-re található.