Irány Irán

Irán? - kérdezték óvatosan még azok is, akik barátságból vagy egyéb ok miatt nem vetemednek olyan kijelentésre, hogy nem vagyunk normálisak. Ott háború van, nem? (Nem, az a szomszédos Irak, ott nagyrészt arabok laknak, Iránban pedig perzsák.) Nem féltek? (Nem, általában akkor szoktunk, ha konkrétan van mitől. Például Isztambulban féltünk a turistás helyektől.) Van ismerősötök? (Hát... nem túl közeli, de van.) A gyerekkel mentek? (Családi nyaralásra gyerekkel szokás menni). Minek mentek oda? (Hosszú. Mert érdekel. Mert szép. Mert bűzlik a történelemtől, hogy a fiamat idézzem.) Ilyen kérdésekre kellett válaszolgatnunk indulás előtt, és megpróbáltuk kiábrándítani azokat is, akik "Milyen bátrak vagytok!" felkiáltással nyugtázták a választást.

Dombormű Perszepoliszból

Iránról ugyanis még a tájékozott embernek is először az iszlám forradalom és Khomeini, a nők lábbal tiport emberi jogai, az atomprogram, az embargó, a siíta fundamentalizmus jut eszébe, és csak jobbik esetben gondolja tovább a dolgot, és ugrik be Perzsia, Perszepolisz, Szúza, Xerxész, Dáriusz, Nagy Sándor, a pártusok, Omár Khajjám, Szádi és Háfiz, az Ezeregy éjszaka meséi, vagy akár Stein Aurél és Vámbéry Ármin. A sajtó gondoskodik arról, hogy ez nehogy másképpen legyen, és nehogy megfogalmazódjon bennünk a kérdés, hogy az Iránnal szomszédos, sokkal szigorúbb vallási törvények mentén működő Szaúd-Arábiát vagy némely Öböl-államot ugyan bizony miért nem állítanak pellengérre a drákói iszlamista törvények, vagy a nők jogainak lábbal tiprása miatt, például. Mert amíg Iránban lehet a nőknek munkát vállalni, autót vezetni, járhatnak férfi kísérő nélkül az utcán, és az öltözködési szabályok is lazábbak, addig a szaúdi nőknek mindez szigorúan tilos, és csak tetőtől talpig bebugyolálva mehetnek ki a házból. No, de ne szóljunk bele abba, hogy a nemzetközi sajtó kit, és főleg miért tart demokratábbnak.

Egyikünk se szeret repdesni, emiatt úgy határoztunk, hogy Teherán fele repülünk, visszafele pedig vonatozunk. Akkoriban létezett ugyanis egy kényelmes és olcsó, étkező- és hálókocsival ellátott Transzázsia Expressz, amely Teherán és Isztambul között közlekedett, s a távot két nap alatt tette meg. Ezzel akartunk visszatérni. Arról persze mit sem sejtettünk, hogy mire odaérünk, az isztambuli merényletek miatt az irániak törlik a vonatot a menetrendből, és a visszafele utat sokkal hosszabb idő alatt, több buszt váltogatva, pihenőnapokat beiktatva kell megtennünk. Így leírva talán stresszesnek tűnik, de egyáltalán nem volt az, sőt kimondottan izgalmas és érdekes volt, és sok olyan helyet is láttunk, amely nem volt benne az útitervben. Például az Ararátot. Igaz, hogy emiatt Zoárd fiam az tanévet a többieknél három nappal később kezdte, de ebből sem lett különösebb baj.

Azt hinnénk, hogy egy magát iszlám köztársaságnak nevező országban az emberek folyton mecsetbe járnak és megrovóan, sőt ellenségesen tekintenek a nem azonos vallású idegenre. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna, ugyanis a perzsák siíták, akik naponta mindössze három alkalommal imádkoznak (a számunkra talán ismerősebb szunnita rendszerben ezzel szemben öt alkalommal), nincs olyan sok mecsetjük, mint a szunni országokban, és imaidőben igencsak kevesen hagyják abba a munkát, vagy zárják be a boltjukat azért, hogy imádkozni menjenek. A szomszédos Törökországban azonban egyre többen. Iránban minden mecsetet, medreszét (vallási iskolát) és szentélyt meglátogathattunk, azzal a feltétellel, hogy a szentélyekbe csadorban lépek be. A lepedőszerű felsőruhát a bejáratnál adják a látogatóra (a perzsa nők sem föltétlenül járnak eleve csadorban, ők is fel kellett vegyék), és ott kellett a látogatás végén visszaadni. Egyetlen helyen sem néztek ránk görbén, sőt a legtöbb helyen barátságosan intettek, hogy lépjünk be. Az új lakónegyedek építésekor a mecset építése nem föltétlenül prioritás. Iránban a hét napból hat munkanap, és a péntek a szabad. Pénteken azonban a perzsa családok nem a mecsetbe tódulnak, hanem elsősorban a parkokba és a szórakozóhelyekre. Nincs minden bolt zárva, bár a városok közötti buszjáratok ritkábban közlekednek, például.

Vallás. Iránban az állam öt vallást ismer el: a siíta és szunnita iszlám mellett elismert a zoroasztrianizmus (az ókori időkre visszanyúló ősi perzsa vallás), a kereszténység, illetve a zsidó vallás is. Abból ítélve, hogy minden keresztény és zoroasztriánus templomot, illetve temetőt magas fal övez, nem lehet könnyű életük az iszlám tengerben.

Öltözet: a férfiak nem járhatnak rövidnadrágban. Ehhez képest több alkalommal is láttunk térdnadrágos férfiakat az utcán. No de a szabály az szabály, és nem szerettük volna, hogy pont rajtunk statuáljon példát a vallási erkölcsrendészet a kihágás miatt. A közhiedelemmel ellentétben a nőknek nem kötelező csadort, burkát s efféléket viselni. A női öltözet bő kell legyen, a könyököt és a feneket kell eltakarja. A hölgyek egy része fekete leplet (csadort) visel, alatta pedig nadrágot és blúzt, mások azonban combközépig érő, lenge kabátféleséget, alatta nadrágot, s a nadrág gyakorta szoros, s a fölötte levő kabát sincs mindig végiggombolva. Szoknyát keveset láttam, legtöbbjét a négy fal között, de az szinte kivétel nélkül miniszoknya volt. Na de erről majd később. A kendő kötelező, azonban lehet színes, sőt áttetsző is, és elöl a haj 3-4 ujjnyira kilátszhat alóla. Sokszor láttam autóban ülő nőket úgy, hogy a kendőjük "véletlenül" lecsúszott a vállukra, és olykor az utcán is látni ilyet. Teheránban manapság telefonos applikáción lehet követni azt, hogy az erkölcsrendészet emberei éppen hol tartózkodnak. A kisebb városokban szigorúbban betartják a szabályokat, de a külföldiekkel elnézőek. A gyerekekre vonatkozóan nincs öltözködési szabály, mindenki azt ad a fiára, lányára, amit akar. Zoárd például térdnadrágban és pólóban járta végig Perzsiát. Elvileg a nőknek a lábfejét sem szabadna látni, a valóság azonban az, hogy szandálban, zokni nélkül jártam be Perzsiát, és ezt még a szentélyekben sem nehezményezték, utazás közben pedig sok más nő lábujját szemlélhettem meg.

Várakozásunkkal ellentétben nagyon kevés elfedett arcú perzsa nőt láttunk, olyat pedig, akinek a szeme se látsszon ki a bugyola alól, egyet sem. Igaz, hogy - bár az útitervünkben szerepelt néhány nem kimondottan turistás hely - nagyon eldugott településeken nem jártunk.

Vízumfotó

A helyiekhez képest kissé túlöltözötten

Déli népviselet

Alkohol nincs, a törvény szigorúan bünteti a fogyasztását. Paradox módon a rendőrök olykor ellenőrzik, hogy az autóvezetők nem ittak-e. És ez nem véletlen. A keresztények számára (akik itt gyakorlatilag az örmény lakosságot jelentik) engedélyezett a bor készítése, mivel szükségük van rá a templomi liturgiához. Így aztán egyesek ősszel több fényévnyi liturgiához elegendő bort gyártanak, s abból konyakot is párolnak. Kóstoltam, nem rossz. És házi készítésű vodkát is ittam. Alkoholt persze nem föltétlenül csak a keresztények gyártanak.

Ha nem rokonok, akkor a nők és férfiak nem érhetnek egymáshoz. Színházban különösen nagy kihívást jelent ilyen feltételek mellett előadást rendezni. A metrón külön kocsiba szállnak a nők, Teheránban rá is van írva a kocsira, hogy women only. Kivéve, hogyha nagy a zsúfoltság, mert akkor nemigen lehet betartani a szabályt, s jónéhányan óvatosan, de koedukáltan gyúródnak. A buszokon pedig középen korlát húzódik: elöl a férfiak szállnak fel, hátul a nők. A női részen általában szellős a terep, a gyúródó pasik vágyakozva néznek a korlát túlfelére, de nem annyira a nőkre, mint inkább a szabad helyekre. A gyerekek járnak a legjobban: ők 12-13 éves korig oda állnak, ahova tetszik, nincs megkötés.

A meglehetősen hosszúra sikeredett bevezető után végre rátérhetek arra, hogy tulajdonképpen mit láttunk arrafelé. Folytatás következik.