Mohamed próféta kedvenc állatát az iszlám országokban nagyobb megbecsülés övezi, mint a kutyákat. Törökországban a kóbor állatokat nem bántják, félelem nélkül közlekednek az utcán, a kutyák egyszerűen nem reagálnak a nálunk jól bevált, a földről kő felemelését mímelő gesztusra. A sofőrök lassítanak, ha állat halad át az úton előttük és sokkal kevesebb macska- és kutyatetem hever az utak mentén, mint nálunk.
Törökországról mindenféle eszünkbe jut, de a macska soha. Pedig a törököknek három őshonos macskafajtájuk van: az angóramacska Ankarából származik, erre utal a neve is, a ván macska, amely szereti a vizet és emiatt vízimacska néven is ismert, a Van tó környékéről származik és onnan kapta a nevét, az anatóliai macska pedig az angóra rövid szőrű változata.
Nem vagyok macskaszakértő, bár udvarunk és házunk évtizedek óta befogadja a "rászoruló", utcára ebrudalt állatkákat, amelyek cserébe egérmentesítik házunkat, pincénket. Törökországban sok és sokféle macskával találkoztunk, nem tudom, hogy volt-e köztük anatóliai vagy más, de hogy egyik-másik különlegesen szép volt, az biztos. Annyira, hogy többször is meggondoltuk, hogy egyik-másikat ne hozzuk-e haza. A macskákat Zoárd fiam is szereti.
A sajnos csak kevéssé látogatott, csaknem 800 éves Khóra-templom udvarán "kilószámra" hevernek a macskák.
Ez a szép példány a múzeum kerthelyiségét szemelte ki.
Kollégája egy kőfal tetejéről nyávog rám.
A játszótér sarkában, néhány fa sűrű árnyékában is macskák fekszenek.
De találkozunk velük a Galata-híd közelében is.
Ez a cica száraz virágszirmokon pihen.
Epheszosz közelében levő panziónk házigazdájának macskája, Sáriki (Sárga) már akkor is megvolt, amikor négy évvel ezelőtt náluk jártunk. Mogorva, nem szereti a simogatást. Az egeret viszont igen.
Assos kikötőjében a halvendéglők asztalai alatt, mellett türelmesen várakoznak a macskák. Nem rámenősek, tudják, hogy előbb-utóbb nekik is jut egy jó falat.
Ez a cica még azt is eltűri, hogy Zoárd a farkát húzgálja.
A kép Isztambul egyik félreeső utcáján, korán reggel készült: a tulajdonos békésen aludt az egyik heverőn, a másik heverő szállóvendégei pedig a macskák.
Fényképezőgépem sajnos a táska mélyén lapult, amikor az egyik villamosmegállóban az alábbi látvány tárult elém: az öt székből négyen emberek ültek és várták a villamost, az ötödiken pedig egy macska mosdott békésen. A megállóban többen állva várakoztak, senkinek nem jutott eszébe elkergetni és a helyére ülni.
Vettem egy bilit az ebay-en. Gyönyörű, 100 éves, kézzel festett, aranyozott porcelán bilit. Mivel a postaköltség a bili árával egyenlő, vagy talán még több is annál, Amerikában élő ismerősöm juttatta el hozzám valakivel, de a bili nem Kolozsvárra, hanem Besztercére érkezett. Utána kell menni. S ha már utazni kell, akkor legyen az út hasznos is, érdekes is, szép is.
Ilyen meggondolásból először (vissza nem szolgáltatott) földjeink ügyét próbájuk elintézni Kolozsborsán, a polgármesteri hivatalban kedélyesen elvitatkozom az illetékes személlyel az ügyről, (gondolom, mondanom sem kell: eredmény nélkül) aztán vetünk egy pillantást a jobb sorsra érdemes Bánffy-kastélyra és néhány, ugyancsak jobb sorsra érdemes lakójára, majd tovább indulunk Beszterce felé.
Előtte azonban benézek a mosdóba. Bent meghökkent a látvány: a feltehetően a kastélyból származó antik, ütött-kopott, préselt lemezzel "feljavított" asztalkán kávéscsészék serege. Ebben a képben sűrűsödik a hivatal minden jellemzője.
Az útba eső látnivalókat már előző nap feltérképeztük, így nagyjából tudjuk, mit szeretnénk látni. Édesanyám készülő könyvének adataival felvértezve vágunk neki a Mezőség eme vidékének, melynek természeti és történelmi érdekességei felérnek a sokat reklámozott székelyföldi látványosságokkal. Ide azonban nemigen látogatnak a pompázatos múltra, impozáns épületekre "szakosodott" idegenek, a szervezetten utazó csoportok pedig messze elkerülik ezt a vidéket.
"Olyan volt a sorsa ennek a vidéknek, mint mindenkié ezen a tájon. Széles völgyei védtelenek voltak minden időben tatárral, törökkel, Básta rablóhadaival, labancokkal szemben. S ha valami még maradt, az 1848–49-ben pusztult el. Viharos múltjában voltak csendesebb időszakai is a tájnak, ahol együtt kellett élnie magyarnak, románnak, szásznak, orosznak, ruténnak, szlováknak, zsidónak, örménynek. S ha valamit megkíméltek a századok viharai, az a második világháborút követő évtizedekben vált áldozatává egy semmilyen értéket becsülni nem tudó proletárdiktatúrának."
Szamosújváron most csak átutazunk, de az útközben látott szép házaknak, impozáns kapuknak és a város köpontjában álló örmény templomnak megígérjük, hogy visszalátogatunk hozzájuk. Dés előtt jobbra kanyarodunk, a Szamos túlsó partján fekvő Szentbenedek felé.
"Alacsony dombon emelkedik a Kornisok valaha büszke várkastélya, amely ma megalázottan bizonyítja, hogy amit századok viharaiban átélhetett, és épségben megőrizhetett a huszadik századnak, azt békésnek kikiáltott idők értékgyűlölő intoleranciája szinte teljesen megsemmisített. Emlékszem még arra, hogy egyik látogatásom alkalmával, a gazzal gazdagon benőtt romok közt hótiszta márvány lófej hányódott más szobormaradványok közt, s mert nem volt lelkem elemelni ezt a gyönyörűen megmunkált követ, hagytam eltűnni. Kevés idő múlva, egy újabb látogatáskor már nem volt meg. Elvitte valaki ezt is ugyanúgy, ahogy más értékeit is. Széthordták minden épen maradt kövét, s az, ami megmaradt, csak annak köszönhető, hogy valamikor a hatvanas években a Mihály vajdáról készült román filmben díszletnek, háttérnek kellett kapubástyája. A történelem teremt néha paradox helyzeteket."
A valaha lélegzetállítóan szép kastély látványától elszorul a torkunk. Bukdácsolunk a romok között és azon töprengünk, hogy a bejáratot őrző, még ép állapotban levő unicornisok mikor jutnak az imént említett lófej és a pár éve még a kapu fölötti tornyot díszítő, mára már lelkiismeretlenül, de annál gondosabban kiemelt Mária-dombormű sorsára. Egyiknek a talapzatát már megbontották, csak idő és "jóindulat" kérdése, hogy mikor döndül a földre. Jóindulat pedig van... hiszen a mellettünk elhaladó kölyök (nem tudván, hogy értünk románul) figyelmezteti a többieket: "Nu cumva sa le spuneti unde sunt mormintele." (Nehogy megmondjátok nekik, hogy hol fekszenek a sírok.)
Ilyen volt régen:
És ilyen ma:
Ezelőtt pár évvel a ma már üresen tátongó mélyedésben még ott állt a Sipos Dávid faragta Mária-dombormű.
Az egyszarvúakról azt tartják, csak úgy lehet elfogni őket, ha fejüket egy szűzlány ölébe hajtják. Szenbenedeken ez másként lesz, a szép, legendabeli állatok halálra vannak ítélve, a közömbösség és a rosszindulat pecsételi meg a sorsukat.
A hajdani kút színültig telve szeméttel, a vize talán el is apadt már.
A bejárat hatalmas, jól megvasalt kapuit csak a puszta súlyuk miatt nem sikerült elvinni.
Búcsút intünk a romosan is szép kastélynak és tovább indulunk. A domb lábánál kicsi gótikus templom, Laci erősködik, hogy nézzük meg. Kicsit nehezen szánom rá magam, mert anyám könyvéből tudom, amit ő még nem: hogy a templomban már rég nem a mi nyelvünkön hirdetik az igét.
A templom bejáratával szemközt vastag mészréteggel gondosan lefestett sírkő áll. Ha elvinni nem lehet, legalább a szemet ne zavarja a rajta álló magyar felirat. A szentély külső részére pedig terjedelmes, sokszínű, tetővel védett ikon került, ami sehogysem illik a támpilléres, fehér falak egyszerűségéhez. "Öröködbe, Uram, pogányok jöttenek" - jut eszembe a régi református énekesköny egyik zsoltára.
Tovább. A víz irányát követve indulunk tovább, elhaladunk a décsei letérő mellett. Következő megállónk Somkerék.
"Országgyűlés színtere is volt 1553. október 23-án. 1848. június 24-én Bemet fogadta a falu, aki seregével néhány napig itt pihent meg, hisz innen, a tágas völgyből ráláthatott a Naszód felé vezető útra, ahonnan Urbán ellenséges indulatokkal jól felvértezett határőrei, s a hozzájuk csatlakozott, félrevezetett románság közeledését is ki lehetett puhatolni."
Az 1333-ban épített, s az idők során sokszor átépített, rendezett templomot szép virágoskert övezi, a közvetlenül mellette álló paplakból már elő is lép a lelkipásztor, Felszegi Imre, kezet nyújt és érdeklődésünkre barátságosan meséli a templomocska történetét, megmutatja a templom nevezetességeit, képeslapot és a templommal, gyülekezettel kapcsolatos tudnivalókat tartalmazó füzetecskét kapunk ajándékba, majd felküld a toronyba szétnézni.
A toronyból szép kilátás nyílik a környező vidékre.
Kifele jövet még készítek egy fényképet az Umling Lőrinc által, 1761-ben festett padról.
A Szentbenedeken ért döbbenet után megnyugtató látni, hogy van még a környéken életképes magyar lakosság és nem minden történelmi emlék jutott ebek harmincadjára. A főúton tovább haladva érünk be Besztercére, egyik még épülőfélben levő kertvárosában átvesszük a bilit (mert tkp. ezért jöttünk idáig, nem?), majd a központ felé indulunk.
Beszterce központját az evangélikus templom nemrég leégett tornya és tetőzete ékteleníti. A szerencsétlenség két gazdátlanul csellengő kölyöknek köszönhetően következett be, aki vigyázatlanul felgyújtották és gondoskodtak arról, hogy az itteni papnak néhány évre előre napionta fájjon a feje miatta. Az építkezés miatt nemhogy be, de közel sem lehet menni hozzá.
Eddig már jócskán megéhezünk, úgyhogy a város rendezett, felvirágozott főutcáján nézegetjük, hova ülhetnénk le ebédelni.
Végül megállapodunk az egyik kerthelyiségnél és rendelünk.
Közben nézegetjük a házakat, a fákkal szegélyezett, szép sétálóutcát és elkönyveljük, hogy Kolozsvár alul marad. Jólesik látni, hogy itt a város vezetői nem akarnak mindenáron újítani és a templom körüli fákat is békén hagyják.
A Mátyás király szülőházához igen hasonló épületről kiderül, hogy a város főbírájának a háza volt hajdanán, és falai Mátyást is, Hunyadi Jánost is láthatták, talán még vendégül is. Mindketten besztercei grófok voltak. A gondosan restaurált belsőt bárki megtekintheti, hiszen odabent étterem működik.
A bili megvan, és akár indulhatnánk is haza vele, de eddigre már belejöttünk a kalandozásba. Déli irányba indulunk, Harina felé, Erdély egyetlen románkori templomához.
"A meredek oldalak közül messziről kikandikál a harinai templom két tornya, hív, megállásra késztet karcsú szépsége. Entz Géza családi monostorként veszi számba, olyan épületként, amely a nemzetségi építészeti hagyományok egyik őrzője Erdélyben. A Péter apostolnak szentelt templom építészeti megoldásai a 12. század közepére utalnak vissza, de nem zárható ki az a feltételezés sem, hogy a 13. század elején keletkezett. A település nevét egy 1246-ban, IV. Béla által kibocsátott oklevél jegyzi elsőnek, s a tatárjárás pusztításaira hivatkozva biztosít kiváltságokat a püspöki birtokra betelepedni szándékozó lakosságnak. Feltételezhető, hogy a Kacsics nembeli Simon bán uradalmához tartozott, s mivel Simon részt vett a Gertrúd elleni összeesküvésben, kegyvesztetté vált, a király pedig az uradalmat a Tomaj nembeli Dénes tárnokmesternek adta.Az 1300-as évek végén királyi birtok, majd Somkereki Antal és János kapja meg. Végül pedig a Farkas család birtokává válik Zsigmond király adománya nyomán, ugyanis a Farkasok is a Kacsics nemzetséghez tartoztak. Családi monostor volt tehát a templom, amely Simon hűtlensége miatt került az erdélyi püspök birtokába rövid ideig.
A szász telepesek tömeges kivándorlása után a harinai lutheránus templom is elárvult, hívek nélkül maradt, s néhány évvel ezelőtt olyan siralmas állapotban volt, hogy bárki azt hihette: megpecsételődött a sorsa. Én hiszem, hogy van gondviselés, mert a pusztulásra ítélt templom, mint a főnixmadár, saját porából éledt fel. Kik fogtak össze, hogy megmentsék Erdély egyik legrégebbi templomát? Talán a volt hívek, talán az ő bíztatásukra vagy kérelmezésükre valamilyen alapítvány segíti a munkálatokat. Nem tudom, de jól esik megélni a felelősségtudat jelenét. Falubeli románok sem tudnak semmi biztosat, csak hallották, hogy németek pénzén újul meg a magas dombok közt a tájra lenéző gyönyörű épület. Belső terében, a három hajót egymástól elválasztó pillérek közt állványzat. Kívül-belül folyik a renoválás, s néhány év múlva megfiatalodva fogadhat látogatókat."
A templom valóban megfiatalodott időközben, mert most teljes pompájában emelkedik a vidék fölé. Oldalsó bejáratára Isten tudja milyen meggondolásból került rá a házszám.
Ez az ablak a tatárjárást is látta.
Késő van, nem megyünk le a faluba megkeresni, hogy kinél lehet a kulcs, de ez jó, mert így van az embernek oka visszatérni ide. A templomtól gyönyörű kilátás nyílik a környező tájra.
Harinától a Lápos mentén Kerlés felé haladunk tovább. A falu közepén ott árválkodik a ma még tűrhető állapotú, de kétség kívül pusztulásra ítélt református templom. Rövid ideig ismét a szentbenedeki érzés kerít hatalmába.
De a mellette fekvő sík terület fontos történelmi esemény színtere volt valaha, aminek mára már nyomát se látni. Kíváncsi volnék, szántáskor vajon mit forgat ki az eke vasa ezen a vidéken.
"Thuróczy János A magyarok krónikájában a dobokai vár egy másik korszakának történetéhez szolgáltat érdekes adatokat: „a pogány kunok, miután a meszesi kapu felső részén áttörték a gyepüket, betörtek Magyarországra, és az egész Nyírséget egészen Bihar váráig kegyetlenül végigrabolva, a férfiak és asszonyok meg állatok mérhetetlen sokaságát magukkal hurcolva, visszavonulóban voltak, és mit sem sejtve átkeltek a Lápos folyón és a Szamos vizén.
Salamon király tehát és Géza herceg, a testvérével, Lászlóval együtt sereget gyűjtött. Sietve siettek és átkeltek a meszesi kapun, mielőtt a kunok a hegyeken áthágtak, Doboka városában majdnem egy hétig várakoztak a pogányok megérkezésére. A kémek közül az egyik, név szerint Francsiska, aki Újvárból való volt, csütörtökön értesítette a királyt és a herceget, hogy közeledik a kunok serege. A király és a hercegek pedig seregükkel sietve odalovagoltak, és még azon az éjszakán a kunok közelében szálltak meg. Pénteken kora hajnalban felkelvén, a szent ostya vételével mindnyájan megerősítették magukat, és csapataikat elrendezve elindultak a pogányok ellen, hogy megütközzenek velük.” 1070-ben tehát, amikor a kerlési csatába igyekeznek, Salamon Király és Géza meg László hercegek innen, Doboka várából küldenek kémeket az ellenséges haderő kipuhatolására. A krónika kunokkal való küzdelemről szól, ugyanis minden török nyelvű népet kun néven jelöl. Kézai Simon krónikája ennek az eseménynek a kapcsán besenyőket említ ellenfélként. Nem annyira az események miatt idéztem a két krónikás vallomását, hanem azért a stílusért, amely megragadja napjaink olvasóját. Az a naiv egyszerűség a megkapó, amellyel mesélnek, az a tisztaság, amely a középkor emberét, írástudó emberét jellemzi. Azét, aki nagyon meg tudja becsülni a szerény békességet, mert tudja, hogy milyen borzalmakat hoz magával minden háború."
A kerlési csata színhelyén később valamelyik Bethlen gróf palotát építtet, melynek kertjét ritka fákkal ülteti be és gyönyörű szobrokkal díszíti. Az épületnek az 1849-ben a környéket végigraboló román csapatok adják meg a kegyelemdöfést, a helység közelében levő homokkőfalba temetett Bethlen sírokat is feldúlják, kifosztják. A palotából semmi nem maradt, az út mellett fekvő, ma már sokféle "graffiti"-vel ékített és éktelenített homokkő falon a feliratok többsége magyar, de már alig olvasható.
Esteledik, indulunk haza. Dés után azonban a megszokott, Dés-Kolozsvár útvonalról jobbra, Zsibó irányába teszünk egy kerülőt, hogy a Deberke patak mentén fekvő Alparétet, Récekeresztúrt és Páncélcsehet érintve kerüljünk vissza Kajántó felől Kolozsvárra.
"A falu, amely felé a Deberke vize igyekszik, Alparét. Ma Bábolnának nevezik. Szép magyar nevét kiszorította a román elnevezés, annak a hegynek a neve, amely meghatározta sorsát. 1370-ben Nagy Lajos király járt itt kíséretével, s látogatásáról oklevél tanúskodik. Ezt az eseményt azonban elhomályosítja a 15. század nagy paraszti megmozdulásának emléke. Akkor is ilyen színtelenül szegény lehetett itt minden, mint most, akkor is ugyanilyen sekély mederben folyhatott a Deberke vize, mint most. Miért éppen itt gyűltek össze a lázadó parasztok? Sosem tudtam megnyugtató választ adni a kérdésre, míg végig nem jártam a vidéket. Zárt, védelmet nyújtó terület, azon kevés hely egyike a Szamosok mentén, ahol viszonylagos biztonságban lehet várakozni. Kós Károly regénye idézi fel Budai Nagy Antal alakját, korát. Látom hazatérni, látom a budatelki portán magába roskadni, látom tehetetlenül vergődni a vallani és vállalni dilemmája közepette. Minden időkben vergődésre kényszerül a közösségért felelős egyén. És látom, mert Kós Károly éppen ezt akarja láttatni, hogy nem tud önző, magának való sorsra szántan csendben élni: Vajdaháza nincs ide messze. Miért éppen itt? Mert éppen itt alkalmas a hely az észrevétlen gyülekezésre. Akkor is hegyek óvták az itt rejtőzködő szegénységet. Mint most. Hova mehettek a hátrálékos adót új pénzben fizetni nem tudók? Itt gyülekeztek, mert tudták, hogy jó kezekre bízzák a sorsukat. Itt ütköztek meg a vajda seregével. A győzelem mámorában hittek a megkötött egyezség biztosította jogokban: a költözködési jog biztosításában, az egyházi kilenced eltörlésében."
Az úton alig találkozunk járművel, frissen kaszált széna és mentaillat terjeng a levegőben, időnként megállunk, hogy a tájban gyönyörködjünk.
Páncélcsehnél ismét megdöbbentő látvány fogad: a falu közepén, fákkal övezett magaslaton áll a református templom. Olyan, mintha tűzvésznek esett volna áldozatul, lefényképezni sincs kedvem.
"A völcsi, récekeresztúri és szótelki patak egyesülésénél kialakult település központja polgárosult életformára enged következtetni. A múlt század végén még állt egy negyvennyolcas hősök emlékét őrző fakereszt a központban. Ezt a harmincas években az Akasztófa dombja nevű határrészbe vitték, s helyette betonból öntött, a két világháborúban elesett katonák neveit sorjázó oszlop áll.A piacon, ahogy a falu központját nevezik ma is, még a második világháborút követő időszakban is szép örmény házak álltak. Ezeket nagyrészt lebontották, de még áll néhány, amelyben ma is örmény családok élnek. Az örményeket letelepedésre ösztönözte az, hogy a környék legnagyobb kereskedelmi központja is volt. Sáhin Gerő, Sáhin Joakim, Donogán Tódor, Homokos Gyula, Kovrig Lajos, Piktor Antal, Merza Lukács, Domokos Antal, Domokos Jakab háza ma is áll, de lakóik nagyrészt kicserélődtek. A piactér melletti dombon siralmas állapotban, a kegyelmes pusztulást várva roskadozik a református templom. Ha valaki megpillantja, a puszta látványban is a szórványsorsba jutott Szamos menti magyarság szimbólumát sejti meg. Ilyen állapotú templomokat láthattunk Horvátországban, Baranyában. Ott a délszláv háborúnak estek áldozatul a templomok, itt a lassú sorvadás végez velük.Vukovár és Szentlászló templomainak látványára fut így végig a hideg az ember gerincén. A páncélcsehi református templom háborús kiégettségre emlékeztető épületét valamikor kőfal övezte, hogy védelmet nyújthasson neki. A falu református közössége valószínűleg Bethlen Gábor fejedelemsége idején alakulhatott ki. Ahogy fogyott a magyarság, fogyott a hívek száma is, egyszer pedig egészen elfogyott. Mert azt a két idős családot, amely hűségesen kitartott, nem lehet megtartó erőnek számítani. Ők is kiköltöznek a temetőbe, s akkor már senki sem marad, akinek érdemes lenne a templomot megmenteni. A kőfalat, amelynek funkciója volt egyszer, elhordták. Igaz, nincs is miért védeni egy elesett bástyát. Veszteségeink ilyetén látványa mellett azonnal vigasztalódhat is a lélek, hisz ott a hatvanas évek elején épült újdonatúj ortodox templom, amelynek építtetési költségeit egy Amerikába szakadt lelkes román állta."
Innen már a megszokott, Kajántó felé vezető úton haladunk hazafelé. Sólyomkőnél egy pillanatra kiszállok, hogy a lenyugvó nap fényében pompázó napraforgókat megörökítsem.
Kolozsvár határában az épülő palotákra néző dombon szép, öreg házikó áll, amely számtalan sorstársához hasonlóan valószínűleg hamarosan a járványszerűen terjedő építkezési láz áldozata lesz.
Hazaérve az asztalra helyezem a sok viszontagságot megért, idő- és térbeli utazást ihlető, prózai rendeltetésétől eltérően dísztárggyá átlényegült edényt. Íme a szent fazék.
Elkészültem Gianina Cărbunariu Holnapután-tegnapelőtt (Poimâine-alaltăieri) című színdarabjának fordításával. A szöveg hamarosan olvasható lesz a Liternet román irodalmi portál elektronikus könyveinek sorozatában. A darab négy különböző történetből áll össze, mondanivalójuk azonban hasonló. Íme néhány szemelvény a szövegből:
Amikor az utolsó cigarettaszállítmányt piacra dobták, már egy vasam sem volt. Tudja... Azt a szállítmányt, amin már nem azt írta, hogy „a dohányzás halált okoz”, hanem azt, hogy „büdös disznó, a világ utolsó dohányosa vagy!” Akkor elmentem Európa legutolsó dohányboltjába, valahol Görögországban, és megvettem az utolsó pár csomagot.
* * *
Ezt a csapást a nagyapámtól tanultam. Gyors és fájdalommentes. Azt mondta: a disznónak nem szabad szenvedni. Azonnal a földre kell rogynia. Drága Sam... Az én kedves Sam-em... Visszaviszlek az állatkertbe. Semmit nem fogsz érezni. Csinos kis fekvőhelyeden ébredsz, felteszem neked a kedvenc zenéd, azt, amiben susognak a falevelek... És reggelire... Reggelire... Megleplek majd valamivel. Egész éjjel főzni fogok. Remek partner volt. Jobb mint az a nő, előtte. Meglátod majd. Megnyalod majd a szád. Együtt fogyasztjuk majd el. Nyugi, senki nem jön rá. Ő csak ember. Egy ember eltűnhet... Csak úgy, egyszerűen eltűnhet. Mert amúgyis sokan vagyunk. Ki törődik azzal,hogy egy ember eltűnik? Egy disznó viszont egyedi. Számomra te vagy az egyetlen, drága Sam. Sam, mint Samsung.
* * *
Emlékeztek a mobiltelefonokra, CD-kre, DVD-kre, MP3-sokra, egérre, emailre, laptopra, memory stick-re, billentyűzetre, számítógépes játékokra? Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a hamuzókra, gyufákra, dohányboltokra, öngyújtókra, cigiszünetekre…? Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a tanácsadókra, szakértőkre, stratégiaalkotókra, asszisztensekre? Emlékeztek a ráncokra, izzadásra, szem alatti karikákra, fehér hajszálakra, mitesszerekre, cellulitiszre, micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a lízingre, hitelekre, biztosítótársaságokra, magánnyugdíjakra, bankautomatákra, micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a megfázásokra, madárinfluenzára, AIDS-re, rákra, Alzheimerre, micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a levelekre, bélyegekre, pénzre, névjegyekre, üdvözletekre, számlákra, újságokra, bélyegzőkre, a fényképezőgépben a filmre? Emlékeztek a forgalomra, sorokra, zsúfoltságra, dugókra, dudálásra, radarra, autópályákra, micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a wikipediára, youtube-ra, google-ra, blogokra, fórumokra? Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek az autópiacokra, házakra, munkahelyekre, menyasszonyi ruhákra? Emlékeztek a választási kampányokra, politikusokra, elnökökre, nemzetekre, országokra… Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a Jézuskára, Mikulásra, Valentin-napra, a húsvéti nyuszira, az Anyák Napjára? Emlékeztek a klubokra, fitnesztermekre, mozikra, plázákra? Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a fáradtságra, stresszre, pánikrohamokra, álmatlanságra, depresszióra… Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a nacionalistákra, neonácikra, a globalizációt ellenzőkre, anarchistákra, konzumistákra, terroristákra… Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a nem kormány szervezetekre, egyesületekre, alapítványokra? Emlékeztek a házasságokra, esküvőkre, házasságtörésekre, jegygyűrűkre, ajándékokra, erőszakra, micsoda idők voltak azok! Emlékeztek az all inclusive nyaralásokra, utazási irodákra, fapados járatokra, üdülőhelyekre? Emlékeztek a műanyagból készült zacskókra, fecskendőkre, hirdetőtáblákra, székekre, poharakra, csomagolásokra? Emlékeztek az altatókra, fogamzásgátlókra, multivitaminokra, antidepresszánsokra, aszpirinre, Viagrára, micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a konzervekre, gyorséttermekre, kontaktlencsékre, porcelánfogakra, rendőrökre, kóbor kutyákra, benzinkutakra, mosógépekre, fogszuvasodásra, csúszópénzre, zsebekre, zsebtolvajokra, szilikonmellekre, önbarnító krémekre, kapcsolókra, paparazzikra, horoszkópra, pszichológusokra, barátokra, a világvége-őrületre, távirányítóra, teledonokra, szappanoperákra, globális felmelegedésre, globális lehűlésre…
* * * - Megyek Indiába. - Kivel? - Csoma Sándorral. - És mivel mész Indiába? - Mankóval.
* * * - Kérem a rövidujjú nadrágomat!
* * * Kanalazza a salátalevest, s azt mondja: - Milyen finom ez a burjánleves!
* * * Elejt valamit, s amikor lehajol érte, észrevesz egy kis repedést a padlón. - Na nézd meg, kilyukadt a ház.
* * * Én olyan vagyok, mint én.
* * * - Zoárdka, néha olyan rossz tudsz lenni. - De néha olyan jó tudok lenni.
* * * Oltás után fáj a szúrás helye, a gyerek sántikál. Az apja taxiba ülteti, hogy megkímélje a járástól. Zoárd azt mondja a taxisofőrnek: - Lassan menjünk, mert fáj a lábam.
* * * Törökülésben ül az ágyon, fel akar kelni, de nem tudja szétválasztani a lábait. - Jaj, összekeveredett a lábam.
* * * Karácsony előtt, ha rossz fát tett a tűzre, azt mondtuk neki, hogy az Angyal nem biztos, hogy hoz neki karácsonyfát. Amikor Szentestén meglátta a karácsonyfát, nagyot sóhajtott, és azt mondta: - Úgy látszik, mégiscsak jó voltam.
* * * Meglátja a kertben a szomszéd macskát, és lelkendezve meséli: - Nagymama, ennek a kormos cicának nincsen nyávogója.
* * * Beüti a combját a szék karfájába, és hüppögve mondja: - Mámáka, megütöttem a kicsi husimat.
* * * - Gyere, nagymama - hívja a nagyanyját játszani. A nagymama odamegy hozzá, és csiklandozni kezdi. - Nem ezért hívtalak.
* * * Sétálás közben az egyik kapunál észrevesz egy kutyát. A kutya nem ugatja meg, nézik egymást. - Mámáka, ez a kutya miért nem ugat? - Nem tudom, talán fáj a torka... - Hagyjad, kutyus, majd én ugatok helyetted. Vaúúú, vaúúú... Csak úgy zengett bele az utca.
* * * Hófehérkét meséli neki az apja: - A haja fekete volt, mint az ében, az ajka piros, mint a vér, az arca pedig fehér, mint a hó. Zoárdka kiegészíti: - És a foga sárga, mint a narancs.
* * * Ebéd után feláll a székre, belenéz a tükörbe, kihúzza magát és azt mondja: - Én igazi férfi vagyok.
* * * Húsvét előtt az apja kérdi tőle: - Na, Zoárd, Húsvétkor jössz locsolni? - Nem megyek. - Miért? - Mert nincs öblítőm.
* * * Tudod, anya, én úgy gondolom, hogy kicsi korában apa gyermek volt.
* * * Jön végig az udvaron, az érdeklődően ágaskodó labrador néha a vállára támaszkodik. - Biztos súgni akar valamit a fülembe - mondja Zoárd.
* * * Elmerülve "főz", ágacskákat, papírzsebkendőmaradványokat kavar szorgalmasan egy pohárban. - Mit főzöl, Zoárd? - Levest. - Milyen levest? - Nyaklevest anyának.
* * * A Tordai hasadék közelében a mezőn Zoárd a vállára vesz egy követ és rendületlenül cipeli, emiatt lassan elmarad a többiektől. Egy darabig még ballagok mellette, aztán megunom a csigasebességet és rászólok: - Zoárd, tedd le a követ és igyekezz, különben itthagylak. - Ha itthagysz, akkor anya nélkül maradok... Aztán a már jócskán előtte ballagó apjára pillant, és hozzáteszi: - És apa nélkül...
* * * Reggel az apját próbálja felébreszteni, de az a fal fele fordul és alszik tovább. Segélykérőn néz rám: - Anya, apa elfordult tőlem. Mondom neki, hogy szépen, halkan súgja az apja fülébe, hogy "Apa, kérlek fordulj felém." Zoárd oda is hajol az apja füléhez és belesúgja: - Apa, kérlek szépen fordulj fel.
* * * Törökországi nyaralásunk idején úszni tanult, kutya módjára lelkesen kaparta a vizet. A sikertől felbuzdulva szól az apjának: - Apa, ide nézz. Úgy úszom, mint egy tengeri víziló.
* * * A vonatunk Bulgárián halad át, Zoárd álmos már, de amikor le akarom húzni az ablak redőnyét, rámszól: - Anya, engedd, hogy nézzem a világot.
* * * A vonat valami miatt egy elhagyatott állomáson áll meg Bulgáriában. Omladozó állomásépület, rozsdálló vagonmaradványok, ütött-kopott bódék. Zoárd megállapítja: - Ez Bulgária hátsó fele.
* * * A papírzacskót, amelyben a málélisztet tartjuk, mindenáron ki akarja bontani, hogy lássa, mi van benne. Amikor sikerül, megállapítja: - Ó, ez puliszkapor.
* * * Reggel felfedez egy pókot a padlón. - Né, anya, bogár. - Nem bogár, hanem pók. - Szegény pók, ugye nem bántjuk? - Nem, nem bántjuk. - Hallod, pókocska, lakhatsz nálunk.
* * * Büszkén mutogatja a rajzait. - Ilyen sokat rajzolsz, Zoárd? - Persze. A nagy művészek éjjel-nappal dolgoznak.
1916. augusztus 1-én, 21 éves korában, a mai Ukrajna területén fekvő Sztrij városában elesett dédapám öccse, Csomafáy Árpád. A húga, Mária élete végéig gyászolta, és halála előtt nem sokkal édesanyámra bízta az testvére elestéről szóló értesítést, és azt a néhány személyes holmit, amit Árpád halála után a családnak hazaküldtek. Azt is meghagyta, hogy ha valaha úgy hozza a sors, valaki a családból látogassa meg a sírt és tegyen rá egy szál virágot az ő nevében.
Nemrég Ukrajna eltörölte a vízumkötelezettséget a román állampolgárokkal szemben, és hamarosan a Wizzair jóvoltából Temesvárt és Lemberget (Lviv) rendszeres járat köti össze. Sztrij városa pedig Lembergtől mindössze 75 kilométerre fekszik.
A Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum keretében működik egy sírgondozó részleg, a két ország között már régóta létezik egyezmény a katonatemetők karbantartását illetően. (Érdekességképpen: Romániával mai napig sem született ilyen egyezmény.) Ennek a részlegnek a munkatársai segítenek abban, hogy megtaláljam a sírt, mert Sztrij környékén több honvédtemető is létezik.
Így 92 év után remélhetőleg sikerül teljesíteni a már 20 éve halott lánytestvér kérését.
Aki járt már Lembergben, vagy esetleg éppenséggel Sztrijben, segíthetne.
Betévedtem a WWF honlapjára és rátaláltam a CO2-kibocsátás-tesztre. Mélyen meg voltam győződve arról, hogy roppant jó eredményem születik, hiszen autóm nincs, takarékos villanykörtét használok, szigetelő ablakaink vannak, nincs hőség a lakásban, nem folyatom a vizet össze-vissza, összegyűjtöm az újságokat és az egyéb papírhulladékot és odaadom valakinek, aki elszállítja az átvevőhöz, leoltom magam után a villanyt, nem váltogatom a mobiltelefonomat havonta (évente is alig), a zöldséget lehetőleg a piacról vásárolom vagy saját magam termesztem. Mindezek mellett a teszt azt közölte, hogy jelenlegi életmódom folytatásához 2,2 földgolyóra van szükség, de megvigasztalt, hogy eredményem jóval az európai átlag alatt helyezkedik el. Ilyenkor az emberben felmerülnek a kérdések: 1. Meddig lehet ezt folytatni? 2. Miért nem születnek intézményesített döntések? 3. Ha születnek intézményesített döntések, akkor azokat hogyan lehet elfogadtatni az emberekkel? Hiszen evidens, hogy egyes társadalmakban az életszínvonal csökkenését jelentenék. 4. Érdemes "civilizálni" a harmadik világ országait? Hiszen akaratlanul is "környezetbarát" életmódjukkal ők billentik vissza a mérleg nyelvét... 5. Ezeknek az országoknak a fejlődése is csak növeli a bajt. Meg kell akadályozni, hogy fejlődjenek? Folytathatnám még. Mindenesetre, környezettudatos önbizalmamat jól megnyirbálta a teszt. Próbáljátok ki, az eredmény elgondolkodtató lesz. Két pont alatti eredmény esetén kalapot emelek!
Bulgáriába utazásom előtt is tudtam arról, hogy élnek náluk törökök, és hogy a nyolcvanas években rengeteg sérelemben volt részük, de ennél több részletet nem ismertem. A tengerpart fele utazva a buszból láttam egy minaretet, néhány török bugyogóba öltözött falusi asszonyt, a bolgár konyha pedig - mint kiderült - régi ismerősként köszönt rám. Az egyik, péksüteményt áruló asszonyról aztán kiderült, hogy török és ilyenformán már értekezni is tudtunk vele egy kicsit. Hazatérve jobban utánanéztem a dolognak, bár Bulgária területe sok ideig az oszmán birodalom része volt, úgyhogy a török hatás bizonyos fokig érthető. A Várnától délre fekvő Razgrad tartomány lakosságának nagyobb része ma is török. Pedig az 1878-as orosz-török háborút követően a Bulgária területén lakó törököket szisztematikusan és kitartóan próbálták rávenni arra, hogy elhagyják az országot, így 1923 és 1949 között több mint 200.000 ember telepedett át Törökországba. Az igazi haddelhadd csak ezután kezdődött, Todor Zsivkov elnöksége idején, amikor 310.000 török hagyta el az országot, az ottmaradtakat pedig erőszakkal kötelezték arra, hogy nevüket bolgár névre cseréljék, és szakítsanak az iszlám hagyományokkal. Az ország elutasította a török nemzetiség elismerését, azzal az indokkal, hogy a bulgáriai muzulmánok kivétel nélkül olyan bolgár lakosok, akik hajdanán oszmán nyomásra vették fel az iszlám hitet. A muzulmánok ilyen formán "önként" írták át bolgárrá a nevüket. A névátíró kampány idején a török lakosságú falvakat, városokat katonaság fogta gyűrűbe, rendszerint éjszaka törtek rá a családokra és azokat, akik ellenállást tanúsítottak, megverték, megerőszakolták, kivégezték, kényszermunkára küldték. Körülbelül 40.000 ember került börtönbe amiatt, hogy megtagadta neve bolgárosítását. Mindenkinek új, bolgár nevet tartalmazó személyit adtak ki, aki ellenkezett, az nem kapott fizetést, nyugdíjat, és nem vehetett ki pénzt a bankból. A születési és házassági bizonyítványokra csak bolgár nevek kerülhettek, a hagyományos nemzeti öltözet viselését megtiltották, a házkutatások során előkerülő, török identitással kapcsolatos tárgyakat elkobozták, a mecseteket bezárták vagy lerombolták. 500-1.500 között mozog azoknak a száma, akiket a rendelkezések ellenzése miatt kivégeztek, több ezerre tehető azoknak a száma, akiket kényszermunkára ítéltek vagy kitelepítettek. Ma kb. 750.000 török él Bulgáriában, és nagyjából 300.000 ember telepedett át Törökországba a nyolcvanas években. A kilencvenes évek elején megengedték a bulgáriai törököknek, hogy visszavegyék eredeti nevüket, és több mint hatszázezer ember élt is ezzel a joggal. Manapság heti négy órában tanulhatnak törökül azok, akik a törökök lakta tartományokban élnek, a nemzeti televízióadó néhány órás adást biztosít számukra, és mindezt a bolgár kormány fontos nemzetiség-barát intézkedésnek tekinti.
Pár évvel ezelőtt véletlenül rákattintottam egy magyarországi íjkészítő mester, Grózer Csaba honlapjára (www.grozerarchery.com). Először csak kíváncsian nézegettem, hogy milyen sokféle íj létezik, aztán kedvet kaptam arra is, hogy kipróbáljam őket. Először egy egyszerűbb szkíta íjat vettem, és amikor rájöttem, hogy roppant tetszik a lődözés (és megbolondítottam pár embert a környezetemből is), sor került egy szebb és erősebb, Kassai Lajos műhelyből származó, késői avar íj megvásárlására. Laci kapta a születésnapjára, de amióta kipróbáltam, nekem is valami hasonlóra fáj a fogam. Az íjászat több szempontból is kellemes időtöltés: aki nem próbálta, nem tudja, milyen jó érzés lőni, valósággal felborzolja az érzékeidet. Hacsak nem a szomszéd tyúkjaira (esetleg a szomszédra magára) akarunk vadászni, ki kell menni erdőbe, mezőre. Így jó ürügy a kirándulásra is.
Első "fertőzötteink" egyike Gyöngyi, aki nagyon szeret kirándulni és az íjászatot is megkedvelte. Fényképem sajnos nincs róla akció közben. Legutolsó sikerélményünk Péter, aki amúgyis él-hal a fegyverekért, és aki első pillanattól fogva kiválóan célzott. Péter az Európában elterjedt fogással lő, a húrfeszítéshez 3 ujjat használ. Én is így szoktam.
Laci is nagyon jól céloz, de ő ázsiai, mongol stílusban feszíti a húrt, a hüvelyujjával. Ezzel a módszerrel sokkal több nyilat lehet célba juttatni, sokkal kevesebb idő alatt.
A legjobb nyilak fából készülnek és folyamatosan kell őket pótolni, mert törnek, csorbulnak. Nemrég vettünk néhány karbonszálas nyilat, nagyon könnyűek és szépen repülnek, de a jövőben valahogy mégis a fa nyílvesszőknél maradunk. Készítik őket alumíniumból is, ezeknek egyetlen nagy hibája, hogy ha kőbe-fába ütköznek és elgörbülnek, már nem arra repülnek, amerre kell.
