Holnapután-tegnapelőtt

Elkészültem Gianina Cărbunariu Holnapután-tegnapelőtt (Poimâine-alaltăieri) című színdarabjának fordításával. A szöveg hamarosan olvasható lesz a Liternet román irodalmi portál elektronikus könyveinek sorozatában. A darab négy különböző történetből áll össze, mondanivalójuk azonban hasonló. Íme néhány szemelvény a szövegből:

Amikor az utolsó cigarettaszállítmányt piacra dobták, már egy vasam sem volt. Tudja... Azt a szállítmányt, amin már nem azt írta, hogy „a dohányzás halált okoz”, hanem azt, hogy „büdös disznó, a világ utolsó dohányosa vagy!” Akkor elmentem Európa legutolsó dohányboltjába, valahol Görögországban, és megvettem az utolsó pár csomagot.

* * *

Ezt a csapást a nagyapámtól tanultam. Gyors és fájdalommentes. Azt mondta: a disznónak nem szabad szenvedni. Azonnal a földre kell rogynia. Drága Sam... Az én kedves Sam-em... Visszaviszlek az állatkertbe. Semmit nem fogsz érezni. Csinos kis fekvőhelyeden ébredsz, felteszem neked a kedvenc zenéd, azt, amiben susognak a falevelek... És reggelire... Reggelire... Megleplek majd valamivel. Egész éjjel főzni fogok. Remek partner volt. Jobb mint az a nő, előtte. Meglátod majd. Megnyalod majd a szád. Együtt fogyasztjuk majd el. Nyugi, senki nem jön rá. Ő csak ember. Egy ember eltűnhet... Csak úgy, egyszerűen eltűnhet. Mert amúgyis sokan vagyunk. Ki törődik azzal, hogy egy ember eltűnik? Egy disznó viszont egyedi. Számomra te vagy az egyetlen, drága Sam. Sam, mint Samsung.

* * *

Emlékeztek a mobiltelefonokra, CD-kre, DVD-kre, MP3-sokra, egérre, emailre, laptopra, memory stick-re, billentyűzetre, számítógépes játékokra? Micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a hamuzókra, gyufákra, dohányboltokra, öngyújtókra, cigiszünetekre…? Micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a tanácsadókra, szakértőkre, stratégiaalkotókra, asszisztensekre?
Emlékeztek a ráncokra, izzadásra, szem alatti karikákra, fehér hajszálakra, mitesszerekre, cellulitiszre, micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a lízingre, hitelekre, biztosítótársaságokra, magánnyugdíjakra, bankautomatákra, micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a megfázásokra, madárinfluenzára, AIDS-re, rákra, Alzheimerre, micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a levelekre, bélyegekre, pénzre, névjegyekre, üdvözletekre, számlákra, újságokra, bélyegzőkre, a fényképezőgépben a filmre?
Emlékeztek a forgalomra, sorokra, zsúfoltságra, dugókra, dudálásra, radarra, autópályákra, micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a wikipediára, youtube-ra, google-ra, blogokra, fórumokra? Micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek az autópiacokra, házakra, munkahelyekre, menyasszonyi ruhákra?
Emlékeztek a választási kampányokra, politikusokra, elnökökre, nemzetekre, országokra… Micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a Jézuskára, Mikulásra, Valentin-napra, a húsvéti nyuszira, az Anyák Napjára?
Emlékeztek a klubokra, fitnesztermekre, mozikra, plázákra? Micsoda idők voltak azok! Emlékeztek a fáradtságra, stresszre, pánikrohamokra, álmatlanságra, depresszióra… Micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a nacionalistákra, neonácikra, a globalizációt ellenzőkre, anarchistákra, konzumistákra, terroristákra… Micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a nem kormány szervezetekre, egyesületekre, alapítványokra?
Emlékeztek a házasságokra, esküvőkre, házasságtörésekre, jegygyűrűkre, ajándékokra, erőszakra, micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek az all inclusive nyaralásokra, utazási irodákra, fapados járatokra, üdülőhelyekre?
Emlékeztek a műanyagból készült zacskókra, fecskendőkre, hirdetőtáblákra, székekre, poharakra, csomagolásokra?
Emlékeztek az altatókra, fogamzásgátlókra, multivitaminokra, antidepresszánsokra, aszpirinre, Viagrára, micsoda idők voltak azok!
Emlékeztek a konzervekre, gyorséttermekre, kontaktlencsékre, porcelánfogakra, rendőrökre, kóbor kutyákra, benzinkutakra, mosógépekre, fogszuvasodásra, csúszópénzre, zsebekre, zsebtolvajokra, szilikonmellekre, önbarnító krémekre, kapcsolókra, paparazzikra, horoszkópra, pszichológusokra, barátokra, a világvége-őrületre, távirányítóra, teledonokra, szappanoperákra, globális felmelegedésre, globális lehűlésre…

Micsoda időket élünk... hát nem?

Gyermekszáj

Minden gyermeknek vannak olyan elszólásai, amin a családtagok napokig derülnek. A legviccesebbeket lejegyzem, hogy ne felejtsük el őket. Íme:

Kolozsváros olyan város,
a kapuja tépőzáros...

* * *
- Zoárdka, kelj fel.
- Nem keljfelek!

* * *
Csokoládét kap ajándékba egy ismerősünktől.
- Na, Zoárdka, mit kell most mondani???
- Bontsuk ki!

* * *
Szeretem mámákát. Szeretem apukát. Szeretem magamat.

* * *
- Megyek Indiába.
- Kivel?
- Csoma Sándorral.
- És mivel mész Indiába?
- Mankóval.

* * *
- Kérem a rövidujjú nadrágomat!

* * *
Kanalazza a salátalevest, s azt mondja:
- Milyen finom ez a burjánleves!

* * *
Elejt valamit, s amikor lehajol érte, észrevesz egy kis repedést a padlón.
- Na nézd meg, kilyukadt a ház.

* * *
Én olyan vagyok, mint én.

* * *
- Zoárdka, néha olyan rossz tudsz lenni.
- De néha olyan jó tudok lenni.

* * *
Oltás után fáj a szúrás helye, a gyerek sántikál. Az apja taxiba ülteti, hogy megkímélje a járástól. Zoárd azt mondja a taxisofőrnek:
- Lassan menjünk, mert fáj a lábam.

* * *
Törökülésben ül az ágyon, fel akar kelni, de nem tudja szétválasztani a lábait.
- Jaj, összekeveredett a lábam.

* * *
Karácsony előtt, ha rossz fát tett a tűzre, azt mondtuk neki, hogy az Angyal nem biztos, hogy hoz neki karácsonyfát. Amikor Szentestén meglátta a karácsonyfát, nagyot sóhajtott, és azt mondta:
- Úgy látszik, mégiscsak jó voltam.


* * *
Meglátja a kertben a szomszéd macskát, és lelkendezve meséli:
- Nagymama, ennek a kormos cicának nincsen nyávogója.

* * *
Beüti a combját a szék karfájába, és hüppögve mondja:
- Mámáka, megütöttem a kicsi husimat.

* * *
- Gyere, nagymama - hívja a nagyanyját játszani.
A nagymama odamegy hozzá, és csiklandozni kezdi.
- Nem ezért hívtalak.

* * *
Sétálás közben az egyik kapunál észrevesz egy kutyát. A kutya nem ugatja meg, nézik egymást.
- Mámáka, ez a kutya miért nem ugat?
- Nem tudom, talán fáj a torka...
- Hagyjad, kutyus, majd én ugatok helyetted. Vaúúú, vaúúú... Csak úgy zengett bele az utca.

* * *
Hófehérkét meséli neki az apja:
- A haja fekete volt, mint az ében, az ajka piros, mint a vér, az arca pedig fehér, mint a hó.
Zoárdka kiegészíti:
- És a foga sárga, mint a narancs.

* * *
Ebéd után feláll a székre, belenéz a tükörbe, kihúzza magát és azt mondja:
- Én igazi férfi vagyok.

* * *
Húsvét előtt az apja kérdi tőle:
- Na, Zoárd, Húsvétkor jössz locsolni?
- Nem megyek.
- Miért?
- Mert nincs öblítőm.

* * *
Tudod, anya, én úgy gondolom, hogy kicsi korában apa gyermek volt.

* * *
Jön végig az udvaron, az érdeklődően ágaskodó labrador néha a vállára támaszkodik.
- Biztos súgni akar valamit a fülembe - mondja Zoárd.

* * *
Elmerülve "főz", ágacskákat, papírzsebkendőmaradványokat kavar szorgalmasan egy pohárban.
- Mit főzöl, Zoárd?
- Levest.
- Milyen levest?
- Nyaklevest anyának.

* * *
A Tordai hasadék közelében a mezőn Zoárd a vállára vesz egy követ és rendületlenül cipeli, emiatt lassan elmarad a többiektől. Egy darabig még ballagok mellette, aztán megunom a csigasebességet és rászólok:
- Zoárd, tedd le a követ és igyekezz, különben itthagylak.
- Ha itthagysz, akkor anya nélkül maradok...
Aztán a már jócskán előtte ballagó apjára pillant, és hozzáteszi:
- És apa nélkül...

* * *
Reggel az apját próbálja felébreszteni, de az a fal fele fordul és alszik tovább. Segélykérőn néz rám:
- Anya, apa elfordult tőlem.
Mondom neki, hogy szépen, halkan súgja az apja fülébe, hogy "Apa, kérlek fordulj felém." Zoárd oda is hajol az apja füléhez és belesúgja:
- Apa, kérlek szépen fordulj fel.

* * *
Törökországi nyaralásunk idején úszni tanult, kutya módjára lelkesen kaparta a vizet. A sikertől felbuzdulva szól az apjának:
- Apa, ide nézz. Úgy úszom, mint egy tengeri víziló.

* * *
A vonatunk Bulgárián halad át, Zoárd álmos már, de amikor le akarom húzni az ablak redőnyét, rámszól:
- Anya, engedd, hogy nézzem a világot.

* * *
A vonat valami miatt egy elhagyatott állomáson áll meg Bulgáriában. Omladozó állomásépület, rozsdálló vagonmaradványok, ütött-kopott bódék. Zoárd megállapítja:
- Ez Bulgária hátsó fele.

* * *
A papírzacskót, amelyben a málélisztet tartjuk, mindenáron ki akarja bontani, hogy lássa, mi van benne. Amikor sikerül, megállapítja:
- Ó, ez puliszkapor.

* * *
Reggel felfedez egy pókot a padlón.
- Né, anya, bogár.
- Nem bogár, hanem pók.
- Szegény pók, ugye nem bántjuk?
- Nem, nem bántjuk.
- Hallod, pókocska, lakhatsz nálunk.

* * *
Büszkén mutogatja a rajzait.
- Ilyen sokat rajzolsz, Zoárd?
- Persze. A nagy művészek éjjel-nappal dolgoznak.

* * *

*

Néhai családtag

1916. augusztus 1-én, 21 éves korában, a mai Ukrajna területén fekvő Sztrij városában elesett dédapám öccse, Csomafáy Árpád. A húga, Mária élete végéig gyászolta, és halála előtt nem sokkal édesanyámra bízta az testvére elestéről szóló értesítést, és azt a néhány személyes holmit, amit Árpád halála után a családnak hazaküldtek. Azt is meghagyta, hogy ha valaha úgy hozza a sors, valaki a családból látogassa meg a sírt és tegyen rá egy szál virágot az ő nevében.

Nemrég Ukrajna eltörölte a vízumkötelezettséget a román állampolgárokkal szemben, és hamarosan a Wizzair jóvoltából Temesvárt és Lemberget (Lviv) rendszeres járat köti össze. Sztrij városa pedig Lembergtől mindössze 75 kilométerre fekszik.

A Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum keretében működik egy sírgondozó részleg, a két ország között már régóta létezik egyezmény a katonatemetők karbantartását illetően. (Érdekességképpen: Romániával mai napig sem született ilyen egyezmény.) Ennek a részlegnek a munkatársai segítenek abban, hogy megtaláljam a sírt, mert Sztrij környékén több honvédtemető is létezik.

Így 92 év után remélhetőleg sikerül teljesíteni a már 20 éve halott lánytestvér kérését.

Aki járt már Lembergben, vagy esetleg éppenséggel Sztrijben, segíthetne.

Előbb-utóbb úgyis belehalunk... a CO2

Betévedtem a WWF honlapjára és rátaláltam a CO2-kibocsátás-tesztre. Mélyen meg voltam győződve arról, hogy roppant jó eredményem születik, hiszen autóm nincs, takarékos villanykörtét használok, szigetelő ablakaink vannak, nincs hőség a lakásban, nem folyatom a vizet össze-vissza, összegyűjtöm az újságokat és az egyéb papírhulladékot és odaadom valakinek, aki elszállítja az átvevőhöz, leoltom magam után a villanyt, nem váltogatom a mobiltelefonomat havonta (évente is alig), a zöldséget lehetőleg a piacról vásárolom vagy saját magam termesztem.
Mindezek mellett a teszt azt közölte, hogy jelenlegi életmódom folytatásához 2,2 földgolyóra van szükség, de megvigasztalt, hogy eredményem jóval az európai átlag alatt helyezkedik el.
Ilyenkor az emberben felmerülnek a kérdések:
1. Meddig lehet ezt folytatni?
2. Miért nem születnek intézményesített döntések?
3. Ha születnek intézményesített döntések, akkor azokat hogyan lehet elfogadtatni az emberekkel? Hiszen evidens, hogy egyes társadalmakban az életszínvonal csökkenését jelentenék.
4. Érdemes "civilizálni" a harmadik világ országait? Hiszen akaratlanul is "környezetbarát" életmódjukkal ők billentik vissza a mérleg nyelvét...
5. Ezeknek az országoknak a fejlődése is csak növeli a bajt. Meg kell akadályozni, hogy fejlődjenek?
Folytathatnám még. Mindenesetre, környezettudatos önbizalmamat jól megnyirbálta a teszt. Próbáljátok ki, az eredmény elgondolkodtató lesz. Két pont alatti eredmény esetén kalapot emelek!

http://footprint.wwf.org.uk/

Bulgáriai törökök

Bulgáriába utazásom előtt is tudtam arról, hogy élnek náluk törökök, és hogy a nyolcvanas években rengeteg sérelemben volt részük, de ennél több részletet nem ismertem. A tengerpart fele utazva a buszból láttam egy minaretet, néhány török bugyogóba öltözött falusi asszonyt, a bolgár konyha pedig - mint kiderült - régi ismerősként köszönt rám. Az egyik, péksüteményt áruló asszonyról aztán kiderült, hogy török és ilyenformán már értekezni is tudtunk vele egy kicsit.
Hazatérve jobban utánanéztem a dolognak, bár Bulgária területe sok ideig az oszmán birodalom része volt, úgyhogy a török hatás bizonyos fokig érthető.
A Várnától délre fekvő Razgrad tartomány lakosságának nagyobb része ma is török. Pedig az 1878-as orosz-török háborút követően a Bulgária területén lakó törököket szisztematikusan és kitartóan próbálták rávenni arra, hogy elhagyják az országot, így 1923 és 1949 között több mint 200.000 ember telepedett át Törökországba.
Az igazi haddelhadd csak ezután kezdődött, Todor Zsivkov elnöksége idején, amikor 310.000 török hagyta el az országot, az ottmaradtakat pedig erőszakkal kötelezték arra, hogy nevüket bolgár névre cseréljék, és szakítsanak az iszlám hagyományokkal. Az ország elutasította a török nemzetiség elismerését, azzal az indokkal, hogy a bulgáriai muzulmánok kivétel nélkül olyan bolgár lakosok, akik hajdanán oszmán nyomásra vették fel az iszlám hitet. A muzulmánok ilyen formán "önként" írták át bolgárrá a nevüket. A névátíró kampány idején a török lakosságú falvakat, városokat katonaság fogta gyűrűbe, rendszerint éjszaka törtek rá a családokra és azokat, akik ellenállást tanúsítottak, megverték, megerőszakolták, kivégezték, kényszermunkára küldték. Körülbelül 40.000 ember került börtönbe amiatt, hogy megtagadta neve bolgárosítását. Mindenkinek új, bolgár nevet tartalmazó személyit adtak ki, aki ellenkezett, az nem kapott fizetést, nyugdíjat, és nem vehetett ki pénzt a bankból. A születési és házassági bizonyítványokra csak bolgár nevek kerülhettek, a hagyományos nemzeti öltözet viselését megtiltották, a házkutatások során előkerülő, török identitással kapcsolatos tárgyakat elkobozták, a mecseteket bezárták vagy lerombolták. 500-1.500 között mozog azoknak a száma, akiket a rendelkezések ellenzése miatt kivégeztek, több ezerre tehető azoknak a száma, akiket kényszermunkára ítéltek vagy kitelepítettek. Ma kb. 750.000 török él Bulgáriában, és nagyjából 300.000 ember telepedett át Törökországba a nyolcvanas években.
A kilencvenes évek elején megengedték a bulgáriai törököknek, hogy visszavegyék eredeti nevüket, és több mint hatszázezer ember élt is ezzel a joggal. Manapság heti négy órában tanulhatnak törökül azok, akik a törökök lakta tartományokban élnek, a nemzeti televízióadó néhány órás adást biztosít számukra, és mindezt a bolgár kormány fontos nemzetiség-barát intézkedésnek tekinti.

Íjászat

Pár évvel ezelőtt véletlenül rákattintottam egy magyarországi íjkészítő mester, Grózer Csaba honlapjára (www.grozerarchery.com). Először csak kíváncsian nézegettem, hogy milyen sokféle íj létezik, aztán kedvet kaptam arra is, hogy kipróbáljam őket.
Először egy egyszerűbb szkíta íjat vettem, és amikor rájöttem, hogy roppant tetszik a lődözés (és megbolondítottam pár embert a környezetemből is), sor került egy szebb és erősebb, Kassai Lajos műhelyből származó, késői avar íj megvásárlására. Laci kapta a születésnapjára, de amióta kipróbáltam, nekem is valami hasonlóra fáj a fogam.
Az íjászat több szempontból is kellemes időtöltés: aki nem próbálta, nem tudja, milyen jó érzés lőni, valósággal felborzolja az érzékeidet. Hacsak nem a szomszéd tyúkjaira (esetleg a szomszédra magára) akarunk vadászni, ki kell menni erdőbe, mezőre. Így jó ürügy a kirándulásra is.

Első "fertőzötteink" egyike Gyöngyi, aki nagyon szeret kirándulni és az íjászatot is megkedvelte. Fényképem sajnos nincs róla akció közben. Legutolsó sikerélményünk Péter, aki amúgyis él-hal a fegyverekért, és aki első pillanattól fogva kiválóan célzott. Péter az Európában elterjedt fogással lő, a húrfeszítéshez 3 ujjat használ. Én is így szoktam.

Laci is nagyon jól céloz, de ő ázsiai, mongol stílusban feszíti a húrt, a hüvelyujjával. Ezzel a módszerrel sokkal több nyilat lehet célba juttatni, sokkal kevesebb idő alatt.

A legjobb nyilak fából készülnek és folyamatosan kell őket pótolni, mert törnek, csorbulnak. Nemrég vettünk néhány karbonszálas nyilat, nagyon könnyűek és szépen repülnek, de a jövőben valahogy mégis a fa nyílvesszőknél maradunk. Készítik őket alumíniumból is, ezeknek egyetlen nagy hibája, hogy ha kőbe-fába ütköznek és elgörbülnek, már nem arra repülnek, amerre kell.

Bécs

Érdekes, hogy a turistákat még ma is Strauss-keringőkkel, Mozart muzsikájával, Sissivel próbálják megfogni. Úgyhogy Bécs lehet giccses is, de felháborítóan posztmodern is. Csak a megfelelő helyet kell megkeresni mindenhez. Németországhoz vagy, ne adj Isten, Svájchoz képest laza, vidám, barátságos, kedves, konzervatív tartózkodásához némi szimpatikus romlottság társul.

A hirdetőoszlop büszkén adja tudtul, hogy "Sajnáljuk, császáraink már nincsenek, az ékszereik viszont megvannak"...

A gyepbe szúrt tábla diszkréten figyelmezteti a kutyatulajdonost, hogy "az" a kolbász sokba kerülhet...

A szürke tömbházak megszépülnek az erkélyen nevelt növények (kisebbfajta erdők) hatására.

És nagyon jó látni, hogy egészen keskeny utcákon is van biciklisáv, és hogy sem a gyalogos, sem az autóval közlekedő nem nézi hülyének a kerékpárost.

Persze megnéztünk sokmindent, amit ilyenkor illik, például a Burgot, ahol hajdanán a császár tanyázott...

A Neue Burg is a Burg része, itt található a régi fegyver- és hangszergyűjtemény, valamint a századelőn Epheszoszból "beszerzett" gyűjtemény. Hogy Murphyt idézzem: "British Museum? Volt a görögöknek erre egy szavuk: lopás." Hát itt is ez van.

A Schönbrunn kastély nem hatott meg, bár ez vonzza a legtöbb turistát. Külseje a klasszikus, Európa-szerte előforduló barokk palotáé, belseje cicomás, zsúfolt. Nem laknék benne semmiért a világon.

A kertje gondozott, szimmetrikusan elhelyezett ágyáskompozíciók díszítik, a domb tetején pedig ott díszeleg a Gloriette nevű pavilon. A takarékos osztrákok a szökőkutat zárás előtt másfél órával már kikapcsolják.

Bécs minden régi épülete nagy, masszív kolosszus (azért nem annyira, mint pl. Moszkvában). Ilyen a Burgtheater is,

meg a Szt. Miklós templom...


vagy a másik fő látványosság, a Szent István dóm...

előtte a drága márkaboltokkal, szállodákkal és éttermekkel telezsúfolt Graben, de van néhány kellemesen csendes, félreeső utcácska is a közelben.

A Burg környékén türelmesen várakoznak utasaikra a fényesre sikált konflisok. Elegáns, kalapos kocsis ül a bakon, lakkcipőhöz hasonlóan ragyog a konflis, még a ló is jólfésült. Orromnak jólesik, hogy prózai módon az idillbe néha a lótrágya szaga is belevegyül. A lovak összedugják a fejüket, talán beszélgetnek.

Minden szép, tiszta, barátságos és kínosan civilizált. De nem ez az, ami igazán tetszett.

Bécs központjában két, majdnem egyforma épület néz farkasszemet, kis park és Mária Terézia barokk bronzszobra választja el őket. Egyik a Szépművészeti, a másik a Természettudományi Múzeum gyűjteménye számára épült. Csendes folyosóikon kevés a látogató, a Szépművészeti festményei előtt szerencsére ritkán tolonganak turistahadak.

A pompás előcsarnok mennyezetének freskóit Munkácsy, a lépcsősort díszítő szobrot Canova készítette.

Tetszett Raffaello Madonnájának szép arca...

az idősebbik Brueghel festményei, melyek egy egész termet megtöltenek...

Lucas Cranach Juditja...

A három-négy termet megtöltő hatalmas, mozgalmas Rubens festmények nyomasztónak tűntek.

viszont szépek voltak a római kori kámeák...

és a női arckép, melyet Van Dyck festett...

Hoogstraten velencei öregemberének az arca...

Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze, így a nagyszentmiklósi kincs hátrafele nyilazó lovasa teljesen levett a lábamról...

és a szasszanida bikákra emlékeztető ivóedény is,

de a nagyjából 10 kilót nyomó kincs minden egyes darabja lenyűgözően szép.

Őszintén megsajnáltam szegény Velasquezt... az infánsnők sem voltak valami nagy szépségek, de ilyen rusnya modellt festeni hetekig...

És egyáltalán nem tetszett, hogy kedvenc festőmnek, Vermeer van Delftnek az egyetlen festményét éppen akkor restaurálták és a kép helyén csak egy cédula fityegett.

Másnap a szemközti, a Természettudományi Múzeumnak szentelt épületben bolyongtunk. Meglepődtünk, amikor a hatalmas ásványgyűjteményt nézegetve olyan terembe értünk, ahol két-három jókora tárlóban üldögélnek a Mócsról begyűjtött, kisebb-nagyobb meteoritdarabok. Ki gondolta volna...

Volt egy-két érdekes dinócsontváz,

több teremnyi paleontológiai anyag,

rengeteg kitömött állat, no meg néhány élő is (nem föltétlenül Lacira gondolok)...

Néha nehéz eldönteni, hogy ez csak műanyag, vagy az illető megunta az ücsörgést az üveg alatt és levegőzni indult...

A Neue Burgban még az előbbinél is kevesebb volt a látogató. A régi hangszerek gyűjteményét és a fegyvereket, páncélokat és az epheszoszi hellén szobrokat, faragványokat kellemes csendben nézegethettük. Nagyon megtetszett ez a szerpentines kürt...

az alábbi határozottan a házikolbászra emlékeztetett...


ezt a kis spinétet pedig az utazók cipelték magukkal.


A páncélgyűjteményben a szó szoros értelmében minden van, gyerekpáncélok is. Zoárd éppen beleférne.


A vaspasik szépen sorban állnak.


S ha azt hinnéd, hogy ez női... hát nem az. Csak ronda.

És ezek sem nyernének helyezést a szépségversenyen.

Nem tanácsos belerúgni, a tulajdonosa erősen félthette a micsodáját.

Az osztrákok a XIX. század végén kezdték elhordani Epheszoszt. A Parthenonnak a frízét és néhány szép bronzszobrot is lenyúltak. Szerencsére azért a helyszínen is maradt ez-az.

A nemrég elhunyt Hundertwasser által tervezett lakóház Bécs egyik kihagyhatatlan látványossága. 15 évvel ezelőtt, amikor először láttam, még kisebbek voltak a fák rajta és sokkal kevesebb turista rajzott körülötte.

A házzal szemközti Village-ben belülről is ízelítőt kaphatunk a sajátságos stílusról. A pulton levő keskeny mederben békésen folydogál a vékony erecske, mely a pultból kinövő oszlop tetejéről indul.

Hundertwasser tervezte a város szemétégetőjét is, ennél dizájnosabb egyetlen más városban sincs.

Egyik délelőtt, amíg odakint zuhogott az eső, megnéztük a sokat reklámozott Habsburg kincstárat is. Van benne néhány, a magyar ember számára jelentős darab, mint például Attila kardja, mely a német felirat szerint a Nagy Károlyé volt. Szerintem csak meg kell nézni a markolat palmettadíszítését és néhány ősmagyar tarsolylemezt... Nnna de a tudósok ezt biztosan jobban tudják.

Ezt a koronát sajnos visszautasította Bocskai.

A fentiektől, valamint a teáskanna-szerű németrómai és a hasított osztrák koronától eltekintve a kincstár eléggé szegényesnek tűnt, különösen ha a cári vagy a szultáni kincstárhoz hasonlítjuk.

Egyik délután kizötyögtünk villamossal a Béccsel már összenőtt Grinzingbe, amely borozóiról híres. A főutcán egymást érik a "Heurigék", ahol enni-inni lehet, egyikük hatalmas, több ezer darabot számláló dugóhúzó-gyűjteményével csalogatja beljebb a látogatókat.

Nagy nehezen kiválasztottunk egyet a sok közül,


és a lagymatag, kissé giccsbe hajló operettzene mellett borozunk, vacsorázunk.

S ha már az ételnél tartunk, essen szó néhány kulináris jellegű érdekességről is. Az osztrákok édesszájúak, errefele sok a cukrászda és a kávézó. Drága, de majdnem kötelező beülni a Sacherhez vagy a Demelhez egy szelet Sacher-tortára. Mi az utóbbit választottuk. Már a kirakata is ígéretes (nemrég ért véget az EB).

Bent pedig maga a Paradicsom...

és nem csak azoknak, akik az édességet kedvelik,

de azért főleg nekik:

A cukrászda 100 évvel ezelőtt még a császári család számára készítette az édességeket, ma is árulják az Erzsébet által kedvelt, kandírozott ibolyaszirmokat. Műhelyüket üveglap választja el a cukrászdától, az üvegen át kedvünkre nézegethetjük a különböző csoki-, cukor- és marcipánfigurákat bügyörgető cukrászokat.

Finom édesség persze nem csak a Demelnél kapható, más cukrászdákban is jobbnál-jobbak a nyalánkságok. Például a tökfagylalt...

és a csokoládéparfait...


A Naschmarkt (Nass-piac) vendéglői dél körül mindig megtelnek.


Nem véletlenül, hiszen a tengernyi érdekességet kínáló vendéglő mellett ott a sok, jobbnál-jobb élelmiszerbolt, többek közt ez a szerény kis sajtország...


Roppant finom, kiadós és ízvilágát tekintve különleges ebédet kaptunk egy vietnami étteremben is.


A Szépművészeti Múzeum kávézójában sem volt rossz a kínálat,

bár itt csak egy szelet tortát meg egy csésze kávét fogyasztottunk. Érdekes, hogy a múzeumi kávézókban jól megfér a diszkréten terjengő ételszag a kultúrával.

Nemcsak ettünk-ittunk és múzeumokban bolyongtunk, színházban is voltunk. Nyár lévén, kevés volt az előadás, bár dícséretre méltó, hogy a színházak egyike sem zár be huzamosabb időre, időnként tartanak egy-egy előadást. Mi a Schönbrunn kastély oldalszárnyában működő marionett-színházat választottuk.

Elsősorban azért, mert ez a műfaj nálunk szinte ismeretlen, s ha pedig művelik, az általában botrányosan rosszra sikeredik, másrészt pedig a nyelv miatt. A marionett-előadáson Mozart Varázsfuvolájának rövid, 2 órás változatát láttuk, a marionett-bábok felvételről játszott zenére mozogtak. Szép volt és tanulságos, a mi bábszínházainkban még legalább 100 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valami ehhez fogható születhessen a színpadon.

A nézőtér alig 100 férőhelyes, a jegy méregdrága.

Előadás előtt kis bemutatót tartanak a közönségnek, elmesélik a bábkészítés folyamatát és azt, hogy hogyan kell mozgatni őket. Potom három év alatt, intenzív munkával elég jól meg lehet tanulni a mozgatásukat, de egy életen át kell gyakorolni.

Az előadás szünetében átsétálunk a színház apró kávézóján, a mellette levő teremben szép, tiszta üvegszekrényekben sorakoznak a különböző előadások marionettfigurái. Mindegyik külön mestermű, amely körülbelül fél évi munkát igényel. Ruhájukat a legjobb minőségű anyagokból varrják, a legkisebb ránc is hibátlan. Néhány darab eladó, az árcédulán szédítő az összeg: 2600 euró, de potom hatszázért is vásárolhatnánk egy szerényebb darabot.

Az arcok mindegyike külön karaktert tükröz.





Ennek az arcnak a faragásánál a fa természetes erezetét is figyelembe vette a készítő.