A kalligráfia bugyrai - 2.

Kódex, scriptor, illuminátor, rubrikátor, miniátor, korrektor

Az első könyvtáraknak, amelyek i.e. 2500-2250 környékén jöttek létre, masszív polcai lehettek, ugyanis a szöveget akkoriban még agyagtáblákra írták. Később már papiruszra, még később pergamenre rótták a betűket, de a könyvnek ekkor még tekercs alakja volt. A mai értelemben vett, bekötött lapokból álló könyv csak a 4. században jelent meg és a kódex nevet viseli, bár a codex szó eredetileg fatáblát jelentett. Eleinte ugyanis viasszal bevont, vékony falapkákra írtak, amelyeket leporello-szerűen összefűztek. 

A kódexek kivétel nélkül műalkotások, de köztük is vannak kivételesen szépek, mint például ez a 700-as években készült ír biblia, a Book of Kells.

Ezek a könyvek teljes egészében kézzel készültek, rendszerint pergamenre írták őket, mert ez sokkal tartósabb a papírnál, de léteznek papírra, papiruszra, de még selyempapírra írott kódexek is. Annak idején kevés volt az írástudó, így a könyveket leginkább egyházi személyek, azaz papok, szerzetesek írták, illetve másolták, csak a reneszánsz idején vált divatossá és széles körben elterjedtté a tudományos témájú könyvek írása, másolása. A kolostorok mindegyikében létezett scriptorium, azaz könyvmásoló műhely vagy másolószoba, itt dolgoztak a scriptorok.  A scriptorium olykor csak egy ablakmélyedés volt a kolostor könyvtárában, ugyanis a kódexek másolásához, illusztrálásához igen fontos a természetes fény. 

Gyerekkoromban azt tanultuk, hogy a körmére ég a gyertya kifejezés onnan származik, hogy a kódexírók a gyertyát a körmükre ragasztották, hogy egészen közel legyen a fény az éppen rajzolt betűkhöz. Biztos vagyok benne, hogy aki ilyet állít, soha nem próbálkozott kalligráfiával. Amikor a lecsöppenő gyertya faggyúja beleivódik a pergamenbe/papírba, nincs az a scriptor, aki a zsíros felületre írni tudna. A pergamen pedig még ma is roppant drága jószág, vigyázni kell rá. Arról már nem is beszélve, hogy bal kézzel nem a gyertyát egyensúlyozzuk a körmünkön, hanem tenyerünkkel rögzítjük a rendszerint hullámos felületű pergamenlapot, még akkor is, ha annak idején a másolópadon átvetett, ólomvégű zsinór is segített ebben. A körmön egyensúlyozott gyertya helyett valószínűbbnek tartom, hogy a scriptorok hajnalban keltek és, ha kellett, napnyugtáig körmöltek. A nyílt láng használata amúgyis veszélyes volt, a könyvtárszobákat emiatt nem is fűtötték.

Ne gondoljuk, hogy aki kódexmásolással vagy írással foglalkozott, gondtalan életet élt. A nyolcadik században a kolostorokban, illetve a főúri udvarokban dolgozó másolók mellett megjelentek a szabadfoglalkozású, világi scriptorok is. A főuraknak, bírói testületeknek, kereskedőknek írnokokra volt szükségük, de néha a kolostorok is szerződtettek külső munkaerőt, ha nagyobb megrendelést kaptak, vagy netán járvány tizedelte meg a szerzeteseket. A szabadfoglalkozású scriptorok keveset kerestek, gyakran természetben, élelemmel, szállással fizették ki őket. Olykor tanítványt fogadtak, aki idővel ingyen elsajátíthatta tőlük a mesterséget.

Egy XII. századi cseh scriptornak, bizonyos Hildebertusnak köszönhetően megtudhatunk néhány érdekességet ennek a foglalkozásnak az árnyoldalairól. Egy kötetnek a végére érve ugyanis Hildebertus az utolsó oldalra odarajzolta saját magát, az asztalán levő könyvbe pedig félig humorosan, félig bosszúsan az alábbi sorokat rója:

Pessimus mus, saepe me provocas ad iram: ut te deus perdat!

Beste egér, mely engem oly gyakorta bosszantol: veszejtene el a fennvaló!

 

Az egér ugyanis, amely felé a dühös Hildebertus épp spongyát készül hajítani, kihasználja a teljes odaadással körmölő tanítvány, Everwinus figyelmetlenségét és meglógni készül a mester ebédjét képező sajtdarabbal, közben pedig a tálon levő sült csirke is a földön köt ki. A rajzon Hildebertus füle mögött ott a penna, kezében a hibák kikaparására és az elkopott penna kihegyezésére, megigazítására szolgáló kés, a penecilus, a másolóasztalon két tartalék toll, az asztal lapjába süllyesztett két szarvban pedig (nagy valószínűséggel fekete és vörös) tinta található.

A scriptoriumban tevékenykedő szerzetesek mindegyike ismerte a kódex készítésének összes csínját-bínját, eleinte egyetlen ember írt, festett, aranyozott, iniciálét szerkesztett, vonalazott, később azonban, amikor már nagyon igényes munkákat kellett előállítani, mindenki azzal kezdett el foglalkozni, ami a legjobban ment neki. Egy-egy könyvön egész csapat, akár 10-15 ember is dolgozott. A scriptor szöveget írt, a miniátor apró képecskéket (miniatúrákat) festett, az illuminátor aranyozott (illuminálta, azaz fénnyel ragyogtatta be a betűt), a rubrikátor (az elnevezés a latin rubrum szóból származik, melynek jelentése vörös) pedig piros betűkkel, esetleg ilyen színnel írt mezőkkel (rubrica) látta el a kéziratot. Nálunk Erdélyben ma is használjuk a rubrika szót, bár némileg más jelentéssel. A középkori hóráskönyvekben (gazdagon illusztrált, elsősorban világi használatra szánt imádságoskönyvek) a fontos ünnepnapokat piros betűvel jelölték, innen származik a piros betűs ünnep kifejezésünk. A csapatban volt olyan, aki megvonalazta a lapokat, mások a festékek előállításán szorgoskodtak, gessót (az aranyozás alapját képező anyag) kevertek. A munkát a corrector felügyelte és ugyancsak ő javíttatta ki az esetleges hibákat is. Amikor a lapkötegek elkészültek, következett a könyv bekötése, amely nemcsak a lapok mesteri összefűzését jelentette, hanem valamilyen mutatós, bőrből vagy bársonyból, néha arany- vagy ezüskapcsokkal, drágakövekkel, a könyv megrendelőjének címerével díszített borító hozzáadását is. Az alábbi képen pl. Hunyadi Mátyás címerével díszített kapcsot látunk (bal felső sarok).

Az elkészült kötet igazi összművészeti alkotás volt, ezt ma - ha lennének is képíró műhelyek - már szinte lehetetlen lenne megismételni, hiszen annyi alkotóból előbb-utóbb kiütközne az egó, a többiekre rátelepedni igyekvő "művészi egyéniség".

Ha kedvet kaptatok a szép könyvekhez,  íme néhány link:

 

A Dublinban található Book of Kells: 

https://digitalcollections.tcd.ie/concern/works/hm50tr726?locale=en

 

A Limbourg testvérek által vezetett képíró műhelyben készült Berry herceg hóráskönyve: 

https://les-tres-riches-heures.chateaudechantilly.fr/

 

Az alábbi linken a digitalizált Corvinák közül lehet válogatni:

https://corvina.hu/hu/category/virtualis-corvinak/osszes/

A kalligráfia bugyrai - 1.

Amikor először tollszárat vettem a kezembe, nem gondoltam, hogy véget nem érő utazásra indulok a papírok, betűk, festékek, iniciálék és kódexek birodalmában. Gyerekkoromtól vonzódom a szép kötetekhez, különösen, ha kézzel készültek. Gyermekként néha elővettem Ruffy Péter Bujdosó nyelvemlékeink című könyvét és megpróbáltam kiolvasni a fényképeken látható, kézzel írt szövegeket, majd dühösen dobtam le a könyvet, mert sehogysem sikerült kibetűzni őket. 

1990 nyarán a Budai Várban, a Széchényi Könyvtár Mátyás király halálának 500. évfordulójára nemzetközi Corvina kiállítást rendezett. Hunyadi Mátyás híres budai könyvtára, a Bibliotheca Corviniana a vatikáni könyvtár állomány után a reneszánsz kori Európa legjelentősebb gyűjteménye volt. Egy Brasiccanus névre hallgató német tudós Mátyás halála után néhány évvel még járt a híres könyvtárban, amelyről ámuldozva így írt: „Megtekintettem az összes könyveket. Mit is mondok: könyveket? Mindegyik könyvet kincsnek mondhatnám. Számtalan latin, görög és héber könyv állott előttem, a miket Mátyás óriási pénzen Hellász belsejéből hozatott. Láttam az apostoli kánonoknak egy megbecsülhetlen példányát, a cyrenaei Theodoretus teljes zsoltár-magyarázatát, Aranyszájú szent János, Arthanasius, Cyrillus, Nazianzi Gergely, Nagy Basilius műveit. A költőket, szónokokat, bölcsészeket és történetírókat, kiknek munkái tömegesen állottak előttem, nem is említem.” 

II. Ulászló kezdte el ajándékozni a köteteket, II. Lajos pedig folytatta ezt a gyakorlatot. Így került néhány Corvina a bécsi udvari könyvtárba. Mohács után sok kézirat megsemmisült, a Corvinák egy része Konstantinápolyban kötött ki, ahol jónéhánnyal a szultáni udvarban megforduló követeket ajándékozták meg. Végül az 1800-as évek második felében szultáni ajándékként javarészük visszakerült Budapestre. Napjainkban 216 Corvina létéről tudunk, ebből azonban csak 53 mű található Magyarországon. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár 39 kötet tulajdonosa, különböző olasz könyvtárakban 49 darab található, a többi francia, német, angol, török és amerikai tulajdonban van. 

1990 nyarán tűző napsütésből léptem a Széchényi Könyvtár sötét, hideg kiállítótermébe, ahol csak a Corvinákat világították meg. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor Aladdin előtt megnyílt a kincsesbarlang bejárata. Ott kezdődött el igazán a kézzel írott könyv iránti rajongásom, de az, hogy tollszárat vegyek a kezembe, eszembe se jutott. Hiszen a sötétben ragyogó, bíborral, arannyal, ultramarinnal készült csodák mindegyike bámulatos műalkotás, hogyan tudnék én akár megközelítőleg is hasonlót készíteni?

Iniciálé az egyik Corvinából

Akkor persze még nem tudtam, hogy egy-egy Corvinát (illetve bármilyen igényesebb kivitelezésű kódexet) nem egyetlen ember, hanem egy egész csapat készített, hónapokon át. Hogy a kolostorokban és egyes uralkodói udvarokban képíró műhelyek működtek, a scriptorok, aranyozók, miniatúra- és marginália-festők mellett a pigmentek és a gesso (az aranyozás alapjául szolgáló anyag) készítésével, a pergamenlapok előkészítésével, a tollak hegyezésével megbízott segédek is sürögtek, a könyvkötő mesterekről már nem is beszélve. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy a képíróknak egész ármádia kézműves és kereskedő szállította a szépséges könyvekhez szükséges anyagokat, a világ minden tájáról.

Tollszárhoz csak 6 évvel ezelőtt, 2017 végén nyúltam, mégpedig úgy, hogy hosszú ideig nézegettem az egyik Facebook csoportban a kalligráfiát hol jobban, hol rosszabbul gyakorlók által közzétett munkákat. Egyik-másik láttán azt mondtam: ilyet én is tudnék, bár közzétenni nem lenne bátorságom. Ekkor vettem meg az első tollszárat és fogtam neki írni.

Régen a scriptorok segédként kezdték valamelyik mester műhelyében és lassan, tehetségük és kitartásuk függvényében haladtak felfelé a ranglétrán. Kalligráfus mestert azonban sem Erdélyben, de még Magyarországon sem találtam, így jobb híján az online térben próbáltam útmutatást keresni. Oktatófilm volt is garmadával, csakhogy a magyarázatok elnagyoltak voltak, kimaradtak belőle kicsi, de nagyon fontos lépések, a filmen könnyűnek tűnő mozdulatok nem sikerültek, az eredmény siralmas volt. Begyulladtak az ízületeim, a tollszárra ránézni is fájt.

Most már tudom, hogy mi nem működött. Többek közt helytelenül tartottam az írószert, az ízületeim haladéktalanul jelezték is. Az írást az egyik legnehezebb betűtípussal (Copperplate) kezdtem, amely ma sem megy túlzottan jól. A dühtől sírva csaptam le nem egyszer a tollszárat és fogadtam meg, hogy rá se nézek többé. Aztán pár nap múlva visszasomfordáltam és újra megpróbáltam. Lecseréltem a papírt más típusúra, azon már nem szóródott annyira a tinta, de szép továbbra se volt. Az áttörés akkor következett be, amikor felfedeztem a középkori betűket: a karoling, unciális, félunciális, humanista betűk némi gyakorlás után szépen kanyarodtak elő a tollam hegye alól, s amikor egy-egy utazásom során kézzel írott dokumentumba botlottam valamelyik múzeumban, az "olvashatatlan" körmölés már nem volt egészen olvashatatlan.

Az első néhány "szalonképes" sorom az a versike volt, amelyet 

Hadrianus császár a halálos ágyán költött:

Lelkecske, kóborka, dévajka

Testem vendége, s társa te,

Mely tartományba utazol?

Dermedtbe, ködösbe, sápadtba,

Kis tréfáidnak vége már.

Persze érteni nem mindig értettem azt, amit kiolvastam, hiszen nagyobb részük latinul íródott, de amikor ismét felütöttem Ruffy Péter könyvét, már viszonylag jól kibetűzhetőnek bizonyult az Ómagyar Mária-siralom. Meg is írtam gyorsan édesanyámnak születésnapi ajándékként, szép karoling betűkkel, nagy, reneszánsz stílusú iniciáléval. A kalligráfiára nem alkalmas, félkrétázott papír csúszott és nehezen lehetett radírozni, pontosan hatszor kezdtem újra, de meglett. És vele a sikerélmény is.

 

A kalligráfia ma már több, mint hobbi számomra. Elmerülni a papír megvonalazásában, az oldal beosztásában, eldönteni, hol lesz írás és hova jön majd iniciálé vagy szegélyminta, milyen arannyal készítsem, milyen betűvel - mindez meditációhoz hasonlít. Kikapcsol, a figyelmem kizárólag a betűkre koncentrál, hiszen egyetlen hiba, és írhatom újra az egészet. Nem, nem lehet kitörölni nyom nélkül. A scriptorok szikével kikaparták, de úgy is nyoma marad. A kalligráfus nyugodt ember: nem reszkethet a keze, nem járhatnak a gondolatai máshol, mint amin épp dolgozik. De ha szereted azt, amin dolgozol, visszaszeret: szép lesz, egyenletes és beragyogja a napodat. A szó szoros és átvitt értelmében is.

Következő néhány blogbejegyzésem azért írom, hogy azoknak, akiket érdekel ez a szép, régi mesterség, elmeséljem egy részét annak, amit az elmúlt években tanultam. Hadd tudják meg minél többen, miért öröm a kalligráfusnak, hogy a kutya a tappancsán át izzad? Hogy honnan származik a rubrika szó. És miért piros betűs az ünnep. Hogy a tetű lehet fontos jószág is. Meg hogy körmünkre ég-e a gyertya?