Bécs

Érdekes, hogy a turistákat még ma is Strauss-keringőkkel, Mozart muzsikájával, Sissivel próbálják megfogni. Úgyhogy Bécs lehet giccses is, de felháborítóan posztmodern is. Csak a megfelelő helyet kell megkeresni mindenhez. Németországhoz vagy, ne adj Isten, Svájchoz képest laza, vidám, barátságos, kedves, konzervatív tartózkodásához némi szimpatikus romlottság társul.

A hirdetőoszlop büszkén adja tudtul, hogy "Sajnáljuk, császáraink már nincsenek, az ékszereik viszont megvannak"...

A gyepbe szúrt tábla diszkréten figyelmezteti a kutyatulajdonost, hogy "az" a kolbász sokba kerülhet...

A szürke tömbházak megszépülnek az erkélyen nevelt növények (kisebbfajta erdők) hatására.

És nagyon jó látni, hogy egészen keskeny utcákon is van biciklisáv, és hogy sem a gyalogos, sem az autóval közlekedő nem nézi hülyének a kerékpárost.

Persze megnéztünk sokmindent, amit ilyenkor illik, például a Burgot, ahol hajdanán a császár tanyázott...

A Neue Burg is a Burg része, itt található a régi fegyver- és hangszergyűjtemény, valamint a századelőn Epheszoszból "beszerzett" gyűjtemény. Hogy Murphyt idézzem: "British Museum? Volt a görögöknek erre egy szavuk: lopás." Hát itt is ez van.

A Schönbrunn kastély nem hatott meg, bár ez vonzza a legtöbb turistát. Külseje a klasszikus, Európa-szerte előforduló barokk palotáé, belseje cicomás, zsúfolt. Nem laknék benne semmiért a világon.

A kertje gondozott, szimmetrikusan elhelyezett ágyáskompozíciók díszítik, a domb tetején pedig ott díszeleg a Gloriette nevű pavilon. A takarékos osztrákok a szökőkutat zárás előtt másfél órával már kikapcsolják.

Bécs minden régi épülete nagy, masszív kolosszus (azért nem annyira, mint pl. Moszkvában). Ilyen a Burgtheater is,

meg a Szt. Miklós templom...


vagy a másik fő látványosság, a Szent István dóm...

előtte a drága márkaboltokkal, szállodákkal és éttermekkel telezsúfolt Graben, de van néhány kellemesen csendes, félreeső utcácska is a közelben.

A Burg környékén türelmesen várakoznak utasaikra a fényesre sikált konflisok. Elegáns, kalapos kocsis ül a bakon, lakkcipőhöz hasonlóan ragyog a konflis, még a ló is jólfésült. Orromnak jólesik, hogy prózai módon az idillbe néha a lótrágya szaga is belevegyül. A lovak összedugják a fejüket, talán beszélgetnek.

Minden szép, tiszta, barátságos és kínosan civilizált. De nem ez az, ami igazán tetszett.

Bécs központjában két, majdnem egyforma épület néz farkasszemet, kis park és Mária Terézia barokk bronzszobra választja el őket. Egyik a Szépművészeti, a másik a Természettudományi Múzeum gyűjteménye számára épült. Csendes folyosóikon kevés a látogató, a Szépművészeti festményei előtt szerencsére ritkán tolonganak turistahadak.

A pompás előcsarnok mennyezetének freskóit Munkácsy, a lépcsősort díszítő szobrot Canova készítette.

Tetszett Raffaello Madonnájának szép arca...

az idősebbik Brueghel festményei, melyek egy egész termet megtöltenek...

Lucas Cranach Juditja...

A három-négy termet megtöltő hatalmas, mozgalmas Rubens festmények nyomasztónak tűntek.

viszont szépek voltak a római kori kámeák...

és a női arckép, melyet Van Dyck festett...

Hoogstraten velencei öregemberének az arca...

Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze, így a nagyszentmiklósi kincs hátrafele nyilazó lovasa teljesen levett a lábamról...

és a szasszanida bikákra emlékeztető ivóedény is,

de a nagyjából 10 kilót nyomó kincs minden egyes darabja lenyűgözően szép.

Őszintén megsajnáltam szegény Velasquezt... az infánsnők sem voltak valami nagy szépségek, de ilyen rusnya modellt festeni hetekig...

És egyáltalán nem tetszett, hogy kedvenc festőmnek, Vermeer van Delftnek az egyetlen festményét éppen akkor restaurálták és a kép helyén csak egy cédula fityegett.

Másnap a szemközti, a Természettudományi Múzeumnak szentelt épületben bolyongtunk. Meglepődtünk, amikor a hatalmas ásványgyűjteményt nézegetve olyan terembe értünk, ahol két-három jókora tárlóban üldögélnek a Mócsról begyűjtött, kisebb-nagyobb meteoritdarabok. Ki gondolta volna...

Volt egy-két érdekes dinócsontváz,

több teremnyi paleontológiai anyag,

rengeteg kitömött állat, no meg néhány élő is (nem föltétlenül Lacira gondolok)...

Néha nehéz eldönteni, hogy ez csak műanyag, vagy az illető megunta az ücsörgést az üveg alatt és levegőzni indult...

A Neue Burgban még az előbbinél is kevesebb volt a látogató. A régi hangszerek gyűjteményét és a fegyvereket, páncélokat és az epheszoszi hellén szobrokat, faragványokat kellemes csendben nézegethettük. Nagyon megtetszett ez a szerpentines kürt...

az alábbi határozottan a házikolbászra emlékeztetett...


ezt a kis spinétet pedig az utazók cipelték magukkal.


A páncélgyűjteményben a szó szoros értelmében minden van, gyerekpáncélok is. Zoárd éppen beleférne.


A vaspasik szépen sorban állnak.


S ha azt hinnéd, hogy ez női... hát nem az. Csak ronda.

És ezek sem nyernének helyezést a szépségversenyen.

Nem tanácsos belerúgni, a tulajdonosa erősen félthette a micsodáját.

Az osztrákok a XIX. század végén kezdték elhordani Epheszoszt. A Parthenonnak a frízét és néhány szép bronzszobrot is lenyúltak. Szerencsére azért a helyszínen is maradt ez-az.

A nemrég elhunyt Hundertwasser által tervezett lakóház Bécs egyik kihagyhatatlan látványossága. 15 évvel ezelőtt, amikor először láttam, még kisebbek voltak a fák rajta és sokkal kevesebb turista rajzott körülötte.

A házzal szemközti Village-ben belülről is ízelítőt kaphatunk a sajátságos stílusról. A pulton levő keskeny mederben békésen folydogál a vékony erecske, mely a pultból kinövő oszlop tetejéről indul.

Hundertwasser tervezte a város szemétégetőjét is, ennél dizájnosabb egyetlen más városban sincs.

Egyik délelőtt, amíg odakint zuhogott az eső, megnéztük a sokat reklámozott Habsburg kincstárat is. Van benne néhány, a magyar ember számára jelentős darab, mint például Attila kardja, mely a német felirat szerint a Nagy Károlyé volt. Szerintem csak meg kell nézni a markolat palmettadíszítését és néhány ősmagyar tarsolylemezt... Nnna de a tudósok ezt biztosan jobban tudják.

Ezt a koronát sajnos visszautasította Bocskai.

A fentiektől, valamint a teáskanna-szerű németrómai és a hasított osztrák koronától eltekintve a kincstár eléggé szegényesnek tűnt, különösen ha a cári vagy a szultáni kincstárhoz hasonlítjuk.

Egyik délután kizötyögtünk villamossal a Béccsel már összenőtt Grinzingbe, amely borozóiról híres. A főutcán egymást érik a "Heurigék", ahol enni-inni lehet, egyikük hatalmas, több ezer darabot számláló dugóhúzó-gyűjteményével csalogatja beljebb a látogatókat.

Nagy nehezen kiválasztottunk egyet a sok közül,


és a lagymatag, kissé giccsbe hajló operettzene mellett borozunk, vacsorázunk.

S ha már az ételnél tartunk, essen szó néhány kulináris jellegű érdekességről is. Az osztrákok édesszájúak, errefele sok a cukrászda és a kávézó. Drága, de majdnem kötelező beülni a Sacherhez vagy a Demelhez egy szelet Sacher-tortára. Mi az utóbbit választottuk. Már a kirakata is ígéretes (nemrég ért véget az EB).

Bent pedig maga a Paradicsom...

és nem csak azoknak, akik az édességet kedvelik,

de azért főleg nekik:

A cukrászda 100 évvel ezelőtt még a császári család számára készítette az édességeket, ma is árulják az Erzsébet által kedvelt, kandírozott ibolyaszirmokat. Műhelyüket üveglap választja el a cukrászdától, az üvegen át kedvünkre nézegethetjük a különböző csoki-, cukor- és marcipánfigurákat bügyörgető cukrászokat.

Finom édesség persze nem csak a Demelnél kapható, más cukrászdákban is jobbnál-jobbak a nyalánkságok. Például a tökfagylalt...

és a csokoládéparfait...


A Naschmarkt (Nass-piac) vendéglői dél körül mindig megtelnek.


Nem véletlenül, hiszen a tengernyi érdekességet kínáló vendéglő mellett ott a sok, jobbnál-jobb élelmiszerbolt, többek közt ez a szerény kis sajtország...


Roppant finom, kiadós és ízvilágát tekintve különleges ebédet kaptunk egy vietnami étteremben is.


A Szépművészeti Múzeum kávézójában sem volt rossz a kínálat,

bár itt csak egy szelet tortát meg egy csésze kávét fogyasztottunk. Érdekes, hogy a múzeumi kávézókban jól megfér a diszkréten terjengő ételszag a kultúrával.

Nemcsak ettünk-ittunk és múzeumokban bolyongtunk, színházban is voltunk. Nyár lévén, kevés volt az előadás, bár dícséretre méltó, hogy a színházak egyike sem zár be huzamosabb időre, időnként tartanak egy-egy előadást. Mi a Schönbrunn kastély oldalszárnyában működő marionett-színházat választottuk.

Elsősorban azért, mert ez a műfaj nálunk szinte ismeretlen, s ha pedig művelik, az általában botrányosan rosszra sikeredik, másrészt pedig a nyelv miatt. A marionett-előadáson Mozart Varázsfuvolájának rövid, 2 órás változatát láttuk, a marionett-bábok felvételről játszott zenére mozogtak. Szép volt és tanulságos, a mi bábszínházainkban még legalább 100 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy valami ehhez fogható születhessen a színpadon.

A nézőtér alig 100 férőhelyes, a jegy méregdrága.

Előadás előtt kis bemutatót tartanak a közönségnek, elmesélik a bábkészítés folyamatát és azt, hogy hogyan kell mozgatni őket. Potom három év alatt, intenzív munkával elég jól meg lehet tanulni a mozgatásukat, de egy életen át kell gyakorolni.

Az előadás szünetében átsétálunk a színház apró kávézóján, a mellette levő teremben szép, tiszta üvegszekrényekben sorakoznak a különböző előadások marionettfigurái. Mindegyik külön mestermű, amely körülbelül fél évi munkát igényel. Ruhájukat a legjobb minőségű anyagokból varrják, a legkisebb ránc is hibátlan. Néhány darab eladó, az árcédulán szédítő az összeg: 2600 euró, de potom hatszázért is vásárolhatnánk egy szerényebb darabot.

Az arcok mindegyike külön karaktert tükröz.





Ennek az arcnak a faragásánál a fa természetes erezetét is figyelembe vette a készítő.