"Ősz van, szeptember, s ilyenkor a Szamos mentén a színek kontrasztosabbak, mint nyáron. Az őszi ködök vörös izzással szítják fel a gazdag növényi televényt. Haragoszöldek és elevensárgák pompáznak fel a barna és romlásvörös levélkoronákban. Ökörnyál lengedez a napsugár bágyatag melegén, szél sodorja tova ezüstfehér szövevényét, melynek arcra tapadó puhaságában az őszi szellő suhanó csendje lebeg. Vénasszonyok nyarának hívják ezt az időszakot, amikor a kiégett mezők hervatag illatában a frissen szántott föld fekete, zsíros csillogása varjak seregeit károgtatja végig a tájon."
Amikor útnak indulunk, helyenként még köd üli meg a tájat. Ilyenkor az amúgy kopár és érdektelen Mezőség igazán szép, fényképezem is szorgosan.




Elhagyjuk Kajántót, Bodonkútat, Újfalut, felkapaszkodunk az erdő borította dombokon és beérünk Páncélcsehre, ahol már a tavalyi, biliszerző körutazás alkalmával is jártunk. A falu központjában sötéten bontakozik ki a ködből a református templom toronytalan alakja. Páncélcsehen már nem élnek magyarok, nincs ki és nincs kinek templomot javíttasson. Akaratlanul is Bosznia háborúban lerombolt épületei jelennek meg lelki szemeim előtt. Ott lassan újjáépülnek a templomok és mecsetek, ennek azonban már visszavonhatatlanul eldőlt a sorsa.






Kezdetnek rossz ez, de a később látottakkal összehasonlítva mégsem a páncélcsehi templom van a legrosszabb helyzetben. Itt a falu lakói (kegyeletből? nem hinném, hiszen a román nyelvben ennek a szónak nincs megfelelője) nem hordták szét sem a bútorzatot, sem a köveit, hanem az időre bízzák a megoldást.
"Emelkedik az út, siklik felfelé a tekintet a dombra, amely uralja a települést. Rajta a római vár helyén épült várkastély romja tekint alá méltósággal, hívogat, csalóka játékba kezd: hol eltünedezik, hol megint felbukkan szépségével a kanyargó út szeszélyének alárendelve a képzeletet."
Keresgéljük a várkastély romjait, meg is kérdezünk egy öregembert, aki "jóindulatú" mosollyal válaszol: nem tudja, hol van a kastély, rég volt az már. A templom tornya végül jelzi az útirányt. 15 évvel ezelőtti látogatásakor édesanyám keserűen írta le azt, amit talált:
"A várkastély felé emelkedő úton kőről-kőre lépkedve tolakodnak emlékezetembe a helyhez kapcsolódó adatok, olvasmányélmények. Gondolataimba merülve észre se veszem, hogy hirtelen emelkedik az út, s hatalmas fától árnyékoltan feltűnik a kapubástya. Oldalról kutya ugat meg. Szokatlan jószág az elhagyatott emelkedőn, hiszen kutyát csak olyan helyre kötnek, ahol laknak is. Itt azonban már régen nem lakhat senki. Hirtelen tűnik fel a bejárat, fölötte ott a címer megcsonkult szobor társaságában. A díszes kapun a Hallerek címere vehető ki. Mintha valaki szándékosan pusztítaná, olyan rongálási nyomok látszanak rajta. A homlokzat csonka szobráról nehezen lehet mai állapotában megsejteni, hogy Herkules alakját rejti. Két oldalt hiába is keresem a páncélos vitézeket, ki tudja hová lettek. Felemelő érzés itt lenni, mégsem sikerül az ilyenkor szokásos belső csendet megteremtenem. A kutya, igen, a kutya a hibás, mert egyre jobban acsarkodik rám, mindent elkövet, hogy megállítson. Hűséggel, elszántsággal, odaadással ugat, oda kell figyelni az igyekezetére. Lánca akkorára méretezett, hogy ne érje el a látogatót, ne tudja megmarni a betolakodót, de figyelmeztessen valakit, valakiket a közeledőre. Kit kell itt figyelmeztetni? És mire? Engem, a kíváncsi utast a múlt és a jelen kiengesztelhetetlen helyzetére? Vagy mást? Aki nem látszik, aki rejtőzködik? De ki ez a más? Ki az a titokzatos mai lény, aki egy ilyen elhagyatott helyen otthon érzi magát? Kinek lehet otthona ez a rom? Ott állok az érdemes állattal szemközt, és nézzük egymást. Már ugatni sincs kedve, látja rajtam, hogy nem adom fel szándékomat: nem fordulok vissza, mindenképpen be akarok jutni abba a világba, amelytől ő távol akar tartani. Sejti, hogy csak nézelődő, továbbálló ártalmatlan álmodozó vagyok. Mi olyan különös ezen a buzgó korcson? A fekete foltjai? Szomorú szeme? Beesett, éhségről árulkodó horpasza? Közönséges korcs, semmi nemes nincs benne, hacsak a buzgalmát nem tekintem a nemesség jelének. S ahogy vizsgálom, hirtelen rádöbbenek a különösre, amely oly nyilvánvalóan látszik. Nem a kutya rendkívüli, hanem a környezet, amelyből kiugat. Házát oszlopfőkből, összetört márványlapokból, funkciójukat vesztett épületelemekből tákolta össze valaki, az a gazdi, akit ilyen buzgalommal figyelmeztet."
Ma már nincs Herkules-szobor, eltűnt a kutyaól és annak lakója is, a kastélyból csak a kapu és a kút maradt, a kastély helyén bozót nő, benne néhány faragott kődarab jelzi, hogy itt nem is olyan régen még épület állott.






A torony még áll, de hamarosan széthordják azt is a falubeliek, hiszen téglára, kőre mindig szükség lehet. A kút még áll...

















"Ezen a tájon csak a szégyen éget sebeket a lélekbe: én viselem a szégyen bélyegét azért, mert nemcsak lerombolták a magyar kultúrtörténet értékeit, hanem büszkén vállalják is a pusztítást. De nem emiatt kell igazán szégyenkeznem, hanem amiatt, hogy hagytuk kiteljesedni a pusztítást, és hagyjuk ma is, mert mindig találunk okot arra, hogy ne szóljunk, ne tiltakozzunk, ne sértsük meg mások nemzeti érzéseit. Elkeserít, hogy erdélyi magyarok sem tudják, milyen értékeink épülnek be parasztházak falaiba, falusi kacsalábon forgó paloták ízléstelen díszeibe."