"Ősz van, szeptember, s ilyenkor a Szamos mentén a színek kontrasztosabbak, mint nyáron. Az őszi ködök vörös izzással szítják fel a gazdag növényi televényt. Haragoszöldek és elevensárgák pompáznak fel a barna és romlásvörös levélkoronákban. Ökörnyál lengedez a napsugár bágyatag melegén, szél sodorja tova ezüstfehér szövevényét, melynek arcra tapadó puhaságában az őszi szellő suhanó csendje lebeg. Vénasszonyok nyarának hívják ezt az időszakot, amikor a kiégett mezők hervatag illatában a frissen szántott föld fekete, zsíros csillogása varjak seregeit károgtatja végig a tájon."
Amikor útnak indulunk, helyenként még köd üli meg a tájat. Ilyenkor az amúgy kopár és érdektelen Mezőség igazán szép, fényképezem is szorgosan.
Elhagyjuk Kajántót, Bodonkútat, Újfalut, felkapaszkodunk az erdő borította dombokon és beérünk Páncélcsehre, ahol már a tavalyi, biliszerző körutazás alkalmával is jártunk. A falu központjában sötéten bontakozik ki a ködből a református templom toronytalan alakja. Páncélcsehen már nem élnek magyarok, nincs ki és nincs kinek templomot javíttasson. Akaratlanul is Bosznia háborúban lerombolt épületei jelennek meg lelki szemeim előtt. Ott lassan újjáépülnek a templomok és mecsetek, ennek azonban már visszavonhatatlanul eldőlt a sorsa.
A hajdani karzatot már meg sem lehet közelíteni, és még így is hálásak lehetünk a falubelieknek, hogy nem hordták (még?) szét tüzelőnek az omló kazettás mennyezet gerendáit.
A szépen faragott kő ablakkeret is a helyén van még.
Odabent ütött-kopott, párszáz éves falfestmények díszítik az öreg falakat, de ha a tető fölöttük beroskad, lemossa majd őket az eső.
Kezdetnek rossz ez, de a később látottakkal összehasonlítva mégsem a páncélcsehi templom van a legrosszabb helyzetben. Itt a falu lakói (kegyeletből? nem hinném, hiszen a román nyelvben ennek a szónak nincs megfelelője) nem hordták szét sem a bútorzatot, sem a köveit, hanem az időre bízzák a megoldást.
"Emelkedik az út, siklik felfelé a tekintet a dombra, amely uralja a települést. Rajta a római vár helyén épült várkastély romja tekint alá méltósággal, hívogat, csalóka játékba kezd: hol eltünedezik, hol megint felbukkan szépségével a kanyargó út szeszélyének alárendelve a képzeletet."
Keresgéljük a várkastély romjait, meg is kérdezünk egy öregembert, aki "jóindulatú" mosollyal válaszol: nem tudja, hol van a kastély, rég volt az már. A templom tornya végül jelzi az útirányt. 15 évvel ezelőtti látogatásakor édesanyám keserűen írta le azt, amit talált:
"A várkastély felé emelkedő úton kőről-kőre lépkedve tolakodnak emlékezetembe a helyhez kapcsolódó adatok, olvasmányélmények. Gondolataimba merülve észre se veszem, hogy hirtelen emelkedik az út, s hatalmas fától árnyékoltan feltűnik a kapubástya. Oldalról kutya ugat meg. Szokatlan jószág az elhagyatott emelkedőn, hiszen kutyát csak olyan helyre kötnek, ahol laknak is. Itt azonban már régen nem lakhat senki. Hirtelen tűnik fel a bejárat, fölötte ott a címer megcsonkult szobor társaságában. A díszes kapun a Hallerek címere vehető ki. Mintha valaki szándékosan pusztítaná, olyan rongálási nyomok látszanak rajta. A homlokzat csonka szobráról nehezen lehet mai állapotában megsejteni, hogy Herkules alakját rejti. Két oldalt hiába is keresem a páncélos vitézeket, ki tudja hová lettek. Felemelő érzés itt lenni, mégsem sikerül az ilyenkor szokásos belső csendet megteremtenem. A kutya, igen, a kutya a hibás, mert egyre jobban acsarkodik rám, mindent elkövet, hogy megállítson. Hűséggel, elszántsággal, odaadással ugat, oda kell figyelni az igyekezetére. Lánca akkorára méretezett, hogy ne érje el a látogatót, ne tudja megmarni a betolakodót, de figyelmeztessen valakit, valakiket a közeledőre. Kit kell itt figyelmeztetni? És mire? Engem, a kíváncsi utast a múlt és a jelen kiengesztelhetetlen helyzetére? Vagy mást? Aki nem látszik, aki rejtőzködik? De ki ez a más? Ki az a titokzatos mai lény, aki egy ilyen elhagyatott helyen otthon érzi magát? Kinek lehet otthona ez a rom? Ott állok az érdemes állattal szemközt, és nézzük egymást. Már ugatni sincs kedve, látja rajtam, hogy nem adom fel szándékomat: nem fordulok vissza, mindenképpen be akarok jutni abba a világba, amelytől ő távol akar tartani. Sejti, hogy csak nézelődő, továbbálló ártalmatlan álmodozó vagyok. Mi olyan különös ezen a buzgó korcson? A fekete foltjai? Szomorú szeme? Beesett, éhségről árulkodó horpasza? Közönséges korcs, semmi nemes nincs benne, hacsak a buzgalmát nem tekintem a nemesség jelének. S ahogy vizsgálom, hirtelen rádöbbenek a különösre, amely oly nyilvánvalóan látszik. Nem a kutya rendkívüli, hanem a környezet, amelyből kiugat. Házát oszlopfőkből, összetört márványlapokból, funkciójukat vesztett épületelemekből tákolta össze valaki, az a gazdi, akit ilyen buzgalommal figyelmeztet."
Ma már nincs Herkules-szobor, eltűnt a kutyaól és annak lakója is, a kastélyból csak a kapu és a kút maradt, a kastély helyén bozót nő, benne néhány faragott kődarab jelzi, hogy itt nem is olyan régen még épület állott.
A templomban embermagasságú bodzabokrok nőnek, a mellette álló paplak teteje berogyott, valaki tüzet is rakott benne.
A torony még áll, de hamarosan széthordják azt is a falubeliek, hiszen téglára, kőre mindig szükség lehet. A kút még áll...
Csákigorbóról Szurduk felé indulunk tovább, azt a kastélyt keressük, amelyben Jósika Miklós Abafi c. regényét írta. Az épület tűrhető állapotban van, mezőgazdasági géppark és a helyi termelőszövetkezet működött benne. Környezetéből alig rí ki, hiszen sötétszürkére mázolták, de a hajdani kastélypark néhány érdekes formájú, öreg fája jelzi, hogy jó helyen járunk.
Oroszlános kapuját a hatvanas években lebontották és helyére szocreál betonrémség került.
Aki ma idevetődik, nehezen tudja elképzelni, hogy ez valaha Jósika Miklós kedvenc tartózkodási helye volt. A Jósika család leszármazottai nem kérték vissza birtokaikat, és Szurdukon már alig él néhány magyar. A temetőben valóságos harcot vívunk a bozóttal, amíg elérjük a magyar feliratú sírokat. A román temető sírköveiről tömegesen köszönnek ránk a Farcaș, Ilieș, Cozma, Silaghi családnevek. A magyar sírokat sűrű bozót fedi, itt évek óta nem világított senki a bennük nyugvóknak.
A kripta üres, minden eltűnt belőle, a halott is. Nagy üreg tátong a belsejében, az alapját is megbontották a szorgos kezek. Pár éven belül saját súlya alatt összedől, akkor majd jó lesz építőanyagnak.
Utunk következő állomása Zsibó. Ha nem tudnánk, hogy a Wesselényi-kastélyt a központban, a dombtetőn éktelenkedő, futurisztikus üvegförmedvények mögött kell keresni, talán meg sem találnánk. Mai utunk során ez az első épület, amelyet tűrhető állapotban találunk. A kastély arculatához rég elporladt őseim, a kőfaragó Csűrös Antal és a festő-aranyozó Mihály és József is hozzájárultak annak idején. Az Antal által készített tetőurnák még a helyükön állnak, Mihály és József keze munkáját már valószínűleg elmosta az idő.
A kastélykert oroszlánjai sérülten ugyan, de még állnak.
Az épület helyenként repedezik, csatornái lógnak, a pléhtető is sürgős felújításra szorulna.
Zsibó határában ebédelünk, majd indulunk is tovább, hiszen ilyenkor ősszel korán sötétedik. Dés irányába haladunk, a Szamos folyását követjük, de nem a forgalmas műúton, hanem a folyó túlsó partján húzódó, csendes utacskán megyünk tovább. Ezen az úton csak az jár, akinek a környéken dolga van. A turista fogalma itt ismeretlen. A táj nagyon szép, helyenként magas homokkő sziklák szegélyezik az utat.
Lóznán hagyományos stílusú görögkeleti templom mellett visz el az út. Nemrég fedték újra, a felújított tető zsindelyei itt-ott még nem szürkültek hozzá a régiekhez.
Egyre kevesebb a fény, de Kackón áthaladva még időben érkezünk a Déstől 4-5 km-re fekvő Kapjonba. Átvergődünk a kátyúkkal teli főutcán, majd egy füves utcára betérve megérkezünk a kapjoni Haller-kastélyhoz.
A bonchidai kastéllyal méltán vetekedő kapjoni épületet azonban nem akarta, nem akarja újjáépíteni senki. A pár évvel ezelőtt még ép falakat ma szorgosan hordják szét a helybéliek, az alsó szint ablakkereteit gondosan kifeszegették helyükről, tégláit, faragott köveit elhurcolták. Amikor továbbindulunk Dés felé, az egyik udvaron felhalmozott kőrakásban faragott kövekre leszek figyelmes. Mit mondhatnék?"Ezen a tájon csak a szégyen éget sebeket a lélekbe: én viselem a szégyen bélyegét azért, mert nemcsak lerombolták a magyar kultúrtörténet értékeit, hanem büszkén vállalják is a pusztítást. De nem emiatt kell igazán szégyenkeznem, hanem amiatt, hogy hagytuk kiteljesedni a pusztítást, és hagyjuk ma is, mert mindig találunk okot arra, hogy ne szóljunk, ne tiltakozzunk, ne sértsük meg mások nemzeti érzéseit. Elkeserít, hogy erdélyi magyarok sem tudják, milyen értékeink épülnek be parasztházak falaiba, falusi kacsalábon forgó paloták ízléstelen díszeibe."
