Gyí, te fakó, Besztercére... avagy hogyan indítja útnak az embert egy régi bili

Vettem egy bilit az ebay-en. Gyönyörű, 100 éves, kézzel festett, aranyozott porcelán bilit. Mivel a postaköltség a bili árával egyenlő, vagy talán még több is annál, Amerikában élő ismerősöm juttatta el hozzám valakivel, de a bili nem Kolozsvárra, hanem Besztercére érkezett. Utána kell menni. S ha már utazni kell, akkor legyen az út hasznos is, érdekes is, szép is.
Ilyen meggondolásból először (vissza nem szolgáltatott) földjeink ügyét próbájuk elintézni Kolozsborsán, a polgármesteri hivatalban kedélyesen elvitatkozom az illetékes személlyel az ügyről, (gondolom, mondanom sem kell: eredmény nélkül) aztán vetünk egy pillantást a jobb sorsra érdemes Bánffy-kastélyra és néhány, ugyancsak jobb sorsra érdemes lakójára, majd tovább indulunk Beszterce felé.

Előtte azonban benézek a mosdóba. Bent meghökkent a látvány: a feltehetően a kastélyból származó antik, ütött-kopott, préselt lemezzel "feljavított" asztalkán kávéscsészék serege. Ebben a képben sűrűsödik a hivatal minden jellemzője.

Az útba eső látnivalókat már előző nap feltérképeztük, így nagyjából tudjuk, mit szeretnénk látni. Édesanyám készülő könyvének adataival felvértezve vágunk neki a Mezőség eme vidékének, melynek természeti és történelmi érdekességei felérnek a sokat reklámozott székelyföldi látványosságokkal. Ide azonban nemigen látogatnak a pompázatos múltra, impozáns épületekre "szakosodott" idegenek, a szervezetten utazó csoportok pedig messze elkerülik ezt a vidéket.

"Olyan volt a sorsa ennek a vidéknek, mint mindenkié ezen a tájon. Széles völgyei védtelenek voltak minden időben tatárral, törökkel, Básta rablóhadaival, labancokkal szemben. S ha valami még maradt, az 1848–49-ben pusztult el. Viharos múltjában voltak csendesebb időszakai is a tájnak, ahol együtt kellett élnie magyarnak, románnak, szásznak, orosznak, ruténnak, szlováknak, zsidónak, örménynek. S ha valamit megkíméltek a századok viharai, az a második világháborút követő évtizedekben vált áldozatává egy semmilyen értéket becsülni nem tudó proletárdiktatúrának."

Szamosújváron most csak átutazunk, de az útközben látott szép házaknak, impozáns kapuknak és a város köpontjában álló örmény templomnak megígérjük, hogy visszalátogatunk hozzájuk. Dés előtt jobbra kanyarodunk, a Szamos túlsó partján fekvő Szentbenedek felé.

"Alacsony dombon emelkedik a Kornisok valaha büszke várkastélya, amely ma megalázottan bizonyítja, hogy amit századok viharaiban átélhetett, és épségben megőrizhetett a huszadik századnak, azt békésnek kikiáltott idők értékgyűlölő intoleranciája szinte teljesen megsemmisített. Emlékszem még arra, hogy egyik látogatásom alkalmával, a gazzal gazdagon benőtt romok közt hótiszta márvány lófej hányódott más szobormaradványok közt, s mert nem volt lelkem elemelni ezt a gyönyörűen megmunkált követ, hagytam eltűnni. Kevés idő múlva, egy újabb látogatáskor már nem volt meg. Elvitte valaki ezt is ugyanúgy, ahogy más értékeit is. Széthordták minden épen maradt kövét, s az, ami megmaradt, csak annak köszönhető, hogy valamikor a hatvanas években a Mihály vajdáról készült román filmben díszletnek, háttérnek kellett kapubástyája. A történelem teremt néha paradox helyzeteket."

A valaha lélegzetállítóan szép kastély látványától elszorul a torkunk. Bukdácsolunk a romok között és azon töprengünk, hogy a bejáratot őrző, még ép állapotban levő unicornisok mikor jutnak az imént említett lófej és a pár éve még a kapu fölötti tornyot díszítő, mára már lelkiismeretlenül, de annál gondosabban kiemelt Mária-dombormű sorsára. Egyiknek a talapzatát már megbontották, csak idő és "jóindulat" kérdése, hogy mikor döndül a földre. Jóindulat pedig van... hiszen a mellettünk elhaladó kölyök (nem tudván, hogy értünk románul) figyelmezteti a többieket: "Nu cumva sa le spuneti unde sunt mormintele." (Nehogy megmondjátok nekik, hogy hol fekszenek a sírok.)

Ilyen volt régen:


És ilyen ma:

Ezelőtt pár évvel a ma már üresen tátongó mélyedésben még ott állt a Sipos Dávid faragta Mária-dombormű.

Az egyszarvúakról azt tartják, csak úgy lehet elfogni őket, ha fejüket egy szűzlány ölébe hajtják. Szenbenedeken ez másként lesz, a szép, legendabeli állatok halálra vannak ítélve, a közömbösség és a rosszindulat pecsételi meg a sorsukat.

A hajdani kút színültig telve szeméttel, a vize talán el is apadt már.

A bejárat hatalmas, jól megvasalt kapuit csak a puszta súlyuk miatt nem sikerült elvinni.

Búcsút intünk a romosan is szép kastélynak és tovább indulunk. A domb lábánál kicsi gótikus templom, Laci erősködik, hogy nézzük meg. Kicsit nehezen szánom rá magam, mert anyám könyvéből tudom, amit ő még nem: hogy a templomban már rég nem a mi nyelvünkön hirdetik az igét.

A templom bejáratával szemközt vastag mészréteggel gondosan lefestett sírkő áll. Ha elvinni nem lehet, legalább a szemet ne zavarja a rajta álló magyar felirat. A szentély külső részére pedig terjedelmes, sokszínű, tetővel védett ikon került, ami sehogysem illik a támpilléres, fehér falak egyszerűségéhez. "Öröködbe, Uram, pogányok jöttenek" - jut eszembe a régi református énekesköny egyik zsoltára.
Tovább. A víz irányát követve indulunk tovább, elhaladunk a décsei letérő mellett. Következő megállónk Somkerék.

"Országgyűlés színtere is volt 1553. október 23-án. 1848. június 24-én Bemet fogadta a falu, aki seregével néhány napig itt pihent meg, hisz innen, a tágas völgyből ráláthatott a Naszód felé vezető útra, ahonnan Urbán ellenséges indulatokkal jól felvértezett határőrei, s a hozzájuk csatlakozott, félrevezetett románság közeledését is ki lehetett puhatolni."

Az 1333-ban épített, s az idők során sokszor átépített, rendezett templomot szép virágoskert övezi, a közvetlenül mellette álló paplakból már elő is lép a lelkipásztor, Felszegi Imre, kezet nyújt és érdeklődésünkre barátságosan meséli a templomocska történetét, megmutatja a templom nevezetességeit, képeslapot és a templommal, gyülekezettel kapcsolatos tudnivalókat tartalmazó füzetecskét kapunk ajándékba, majd felküld a toronyba szétnézni.

A toronyból szép kilátás nyílik a környező vidékre.


Kifele jövet még készítek egy fényképet az Umling Lőrinc által, 1761-ben festett padról.

A Szentbenedeken ért döbbenet után megnyugtató látni, hogy van még a környéken életképes magyar lakosság és nem minden történelmi emlék jutott ebek harmincadjára. A főúton tovább haladva érünk be Besztercére, egyik még épülőfélben levő kertvárosában átvesszük a bilit (mert tkp. ezért jöttünk idáig, nem?), majd a központ felé indulunk.

Beszterce központját az evangélikus templom nemrég leégett tornya és tetőzete ékteleníti. A szerencsétlenség két gazdátlanul csellengő kölyöknek köszönhetően következett be, aki vigyázatlanul felgyújtották és gondoskodtak arról, hogy az itteni papnak néhány évre előre napionta fájjon a feje miatta. Az építkezés miatt nemhogy be, de közel sem lehet menni hozzá.

Eddig már jócskán megéhezünk, úgyhogy a város rendezett, felvirágozott főutcáján nézegetjük, hova ülhetnénk le ebédelni.

Végül megállapodunk az egyik kerthelyiségnél és rendelünk.

Közben nézegetjük a házakat, a fákkal szegélyezett, szép sétálóutcát és elkönyveljük, hogy Kolozsvár alul marad. Jólesik látni, hogy itt a város vezetői nem akarnak mindenáron újítani és a templom körüli fákat is békén hagyják.

A Mátyás király szülőházához igen hasonló épületről kiderül, hogy a város főbírájának a háza volt hajdanán, és falai Mátyást is, Hunyadi Jánost is láthatták, talán még vendégül is. Mindketten besztercei grófok voltak. A gondosan restaurált belsőt bárki megtekintheti, hiszen odabent étterem működik.

A bili megvan, és akár indulhatnánk is haza vele, de eddigre már belejöttünk a kalandozásba. Déli irányba indulunk, Harina felé, Erdély egyetlen románkori templomához.

"A meredek oldalak közül messziről kikandikál a harinai templom két tornya, hív, megállásra késztet karcsú szépsége. Entz Géza családi monostorként veszi számba, olyan épületként, amely a nemzetségi építészeti hagyományok egyik őrzője Erdélyben. A Péter apostolnak szentelt templom építészeti megoldásai a 12. század közepére utalnak vissza, de nem zárható ki az a feltételezés sem, hogy a 13. század elején keletkezett. A település nevét egy 1246-ban, IV. Béla által kibocsátott oklevél jegyzi elsőnek, s a tatárjárás pusztításaira hivatkozva biztosít kiváltságokat a püspöki birtokra betelepedni szándékozó lakosságnak. Feltételezhető, hogy a Kacsics nembeli Simon bán uradalmához tartozott, s mivel Simon részt vett a Gertrúd elleni összeesküvésben, kegyvesztetté vált, a király pedig az uradalmat a Tomaj nembeli Dénes tárnokmesternek adta. Az 1300-as évek végén királyi birtok, majd Somkereki Antal és János kapja meg. Végül pedig a Farkas család birtokává válik Zsigmond király adománya nyomán, ugyanis a Farkasok is a Kacsics nemzetséghez tartoztak. Családi monostor volt tehát a templom, amely Simon hűtlensége miatt került az erdélyi püspök birtokába rövid ideig.

A szász telepesek tömeges kivándorlása után a harinai lutheránus templom is elárvult, hívek nélkül maradt, s néhány évvel ezelőtt olyan siralmas állapotban volt, hogy bárki azt hihette: megpecsételődött a sorsa. Én hiszem, hogy van gondviselés, mert a pusztulásra ítélt templom, mint a főnixmadár, saját porából éledt fel. Kik fogtak össze, hogy megmentsék Erdély egyik legrégebbi templomát? Talán a volt hívek, talán az ő bíztatásukra vagy kérelmezésükre valamilyen alapítvány segíti a munkálatokat. Nem tudom, de jól esik megélni a felelősségtudat jelenét. Falubeli románok sem tudnak semmi biztosat, csak hallották, hogy németek pénzén újul meg a magas dombok közt a tájra lenéző gyönyörű épület. Belső terében, a három hajót egymástól elválasztó pillérek közt állványzat. Kívül-belül folyik a renoválás, s néhány év múlva megfiatalodva fogadhat látogatókat."

A templom valóban megfiatalodott időközben, mert most teljes pompájában emelkedik a vidék fölé. Oldalsó bejáratára Isten tudja milyen meggondolásból került rá a házszám.

Ez az ablak a tatárjárást is látta.

Késő van, nem megyünk le a faluba megkeresni, hogy kinél lehet a kulcs, de ez jó, mert így van az embernek oka visszatérni ide. A templomtól gyönyörű kilátás nyílik a környező tájra.

Harinától a Lápos mentén Kerlés felé haladunk tovább. A falu közepén ott árválkodik a ma még tűrhető állapotú, de kétség kívül pusztulásra ítélt református templom. Rövid ideig ismét a szentbenedeki érzés kerít hatalmába.

De a mellette fekvő sík terület fontos történelmi esemény színtere volt valaha, aminek mára már nyomát se látni. Kíváncsi volnék, szántáskor vajon mit forgat ki az eke vasa ezen a vidéken.

"Thuróczy János A magyarok krónikájában a dobokai vár egy másik korszakának történetéhez szolgáltat érdekes adatokat: „a pogány kunok, miután a meszesi kapu felső részén áttörték a gyepüket, betörtek Magyarországra, és az egész Nyírséget egészen Bihar váráig kegyetlenül végigrabolva, a férfiak és asszonyok meg állatok mérhetetlen sokaságát magukkal hurcolva, visszavonulóban voltak, és mit sem sejtve átkeltek a Lápos folyón és a Szamos vizén.

Salamon király tehát és Géza herceg, a testvérével, Lászlóval együtt sereget gyűjtött. Sietve siettek és átkeltek a meszesi kapun, mielőtt a kunok a hegyeken áthágtak, Doboka városában majdnem egy hétig várakoztak a pogányok megérkezésére. A kémek közül az egyik, név szerint Francsiska, aki Újvárból való volt, csütörtökön értesítette a királyt és a herceget, hogy közeledik a kunok serege. A király és a hercegek pedig seregükkel sietve odalovagoltak, és még azon az éjszakán a kunok közelében szálltak meg. Pénteken kora hajnalban felkelvén, a szent ostya vételével mindnyájan megerősítették magukat, és csapataikat elrendezve elindultak a pogányok ellen, hogy megütközzenek velük.” 1070-ben tehát, amikor a kerlési csatába igyekeznek, Salamon Király és Géza meg László hercegek innen, Doboka várából küldenek kémeket az ellenséges haderő kipuhatolására. A krónika kunokkal való küzdelemről szól, ugyanis minden török nyelvű népet kun néven jelöl. Kézai Simon krónikája ennek az eseménynek a kapcsán besenyőket említ ellenfélként. Nem annyira az események miatt idéztem a két krónikás vallomását, hanem azért a stílusért, amely megragadja napjaink olvasóját. Az a naiv egyszerűség a megkapó, amellyel mesélnek, az a tisztaság, amely a középkor emberét, írástudó emberét jellemzi. Azét, aki nagyon meg tudja becsülni a szerény békességet, mert tudja, hogy milyen borzalmakat hoz magával minden háború."

A kerlési csata színhelyén később valamelyik Bethlen gróf palotát építtet, melynek kertjét ritka fákkal ülteti be és gyönyörű szobrokkal díszíti. Az épületnek az 1849-ben a környéket végigraboló román csapatok adják meg a kegyelemdöfést, a helység közelében levő homokkőfalba temetett Bethlen sírokat is feldúlják, kifosztják. A palotából semmi nem maradt, az út mellett fekvő, ma már sokféle "graffiti"-vel ékített és éktelenített homokkő falon a feliratok többsége magyar, de már alig olvasható.

Esteledik, indulunk haza. Dés után azonban a megszokott, Dés-Kolozsvár útvonalról jobbra, Zsibó irányába teszünk egy kerülőt, hogy a Deberke patak mentén fekvő Alparétet, Récekeresztúrt és Páncélcsehet érintve kerüljünk vissza Kajántó felől Kolozsvárra.

"A falu, amely felé a Deberke vize igyekszik, Alparét. Ma Bábolnának nevezik. Szép magyar nevét kiszorította a román elnevezés, annak a hegynek a neve, amely meghatározta sorsát. 1370-ben Nagy Lajos király járt itt kíséretével, s látogatásáról oklevél tanúskodik. Ezt az eseményt azonban elhomályosítja a 15. század nagy paraszti megmozdulásának emléke. Akkor is ilyen színtelenül szegény lehetett itt minden, mint most, akkor is ugyanilyen sekély mederben folyhatott a Deberke vize, mint most. Miért éppen itt gyűltek össze a lázadó parasztok? Sosem tudtam megnyugtató választ adni a kérdésre, míg végig nem jártam a vidéket. Zárt, védelmet nyújtó terület, azon kevés hely egyike a Szamosok mentén, ahol viszonylagos biztonságban lehet várakozni. Kós Károly regénye idézi fel Budai Nagy Antal alakját, korát. Látom hazatérni, látom a budatelki portán magába roskadni, látom tehetetlenül vergődni a vallani és vállalni dilemmája közepette. Minden időkben vergődésre kényszerül a közösségért felelős egyén. És látom, mert Kós Károly éppen ezt akarja láttatni, hogy nem tud önző, magának való sorsra szántan csendben élni: Vajdaháza nincs ide messze. Miért éppen itt? Mert éppen itt alkalmas a hely az észrevétlen gyülekezésre. Akkor is hegyek óvták az itt rejtőzködő szegénységet. Mint most. Hova mehettek a hátrálékos adót új pénzben fizetni nem tudók? Itt gyülekeztek, mert tudták, hogy jó kezekre bízzák a sorsukat. Itt ütköztek meg a vajda seregével. A győzelem mámorában hittek a megkötött egyezség biztosította jogokban: a költözködési jog biztosításában, az egyházi kilenced eltörlésében."

Az úton alig találkozunk járművel, frissen kaszált széna és mentaillat terjeng a levegőben, időnként megállunk, hogy a tájban gyönyörködjünk.

Páncélcsehnél ismét megdöbbentő látvány fogad: a falu közepén, fákkal övezett magaslaton áll a református templom. Olyan, mintha tűzvésznek esett volna áldozatul, lefényképezni sincs kedvem.

"A völcsi, récekeresztúri és szótelki patak egyesülésénél kialakult település központja polgárosult életformára enged következtetni. A múlt század végén még állt egy negyvennyolcas hősök emlékét őrző fakereszt a központban. Ezt a harmincas években az Akasztófa dombja nevű határrészbe vitték, s helyette betonból öntött, a két világháborúban elesett katonák neveit sorjázó oszlop áll. A piacon, ahogy a falu központját nevezik ma is, még a második világháborút követő időszakban is szép örmény házak álltak. Ezeket nagyrészt lebontották, de még áll néhány, amelyben ma is örmény családok élnek. Az örményeket letelepedésre ösztönözte az, hogy a környék legnagyobb kereskedelmi központja is volt. Sáhin Gerő, Sáhin Joakim, Donogán Tódor, Homokos Gyula, Kovrig Lajos, Piktor Antal, Merza Lukács, Domokos Antal, Domokos Jakab háza ma is áll, de lakóik nagyrészt kicserélődtek. A piactér melletti dombon siralmas állapotban, a kegyelmes pusztulást várva roskadozik a református templom. Ha valaki megpillantja, a puszta látványban is a szórványsorsba jutott Szamos menti magyarság szimbólumát sejti meg. Ilyen állapotú templomokat láthattunk Horvátországban, Baranyában. Ott a délszláv háborúnak estek áldozatul a templomok, itt a lassú sorvadás végez velük. Vukovár és Szentlászló templomainak látványára fut így végig a hideg az ember gerincén. A páncélcsehi református templom háborús kiégettségre emlékeztető épületét valamikor kőfal övezte, hogy védelmet nyújthasson neki. A falu református közössége valószínűleg Bethlen Gábor fejedelemsége idején alakulhatott ki. Ahogy fogyott a magyarság, fogyott a hívek száma is, egyszer pedig egészen elfogyott. Mert azt a két idős családot, amely hűségesen kitartott, nem lehet megtartó erőnek számítani. Ők is kiköltöznek a temetőbe, s akkor már senki sem marad, akinek érdemes lenne a templomot megmenteni. A kőfalat, amelynek funkciója volt egyszer, elhordták. Igaz, nincs is miért védeni egy elesett bástyát. Veszteségeink ilyetén látványa mellett azonnal vigasztalódhat is a lélek, hisz ott a hatvanas évek elején épült újdonatúj ortodox templom, amelynek építtetési költségeit egy Amerikába szakadt lelkes román állta."

Innen már a megszokott, Kajántó felé vezető úton haladunk hazafelé. Sólyomkőnél egy pillanatra kiszállok, hogy a lenyugvó nap fényében pompázó napraforgókat megörökítsem.

Kolozsvár határában az épülő palotákra néző dombon szép, öreg házikó áll, amely számtalan sorstársához hasonlóan valószínűleg hamarosan a járványszerűen terjedő építkezési láz áldozata lesz.

Hazaérve az asztalra helyezem a sok viszontagságot megért, idő- és térbeli utazást ihlető, prózai rendeltetésétől eltérően dísztárggyá átlényegült edényt. Íme a szent fazék.